Meghoztam a következő részt, mert volt egy egész hetem írni.
Ezt a részt az egyik barátnőmnek ajánlom, Vivinek! /hátha ettől jobb kedved lesz/
Meg szeretném köszönni az aelőző részhez írt kommikat, és a 32 rendszeres olvasót! Nagyon örülök nektek!
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész! Sokat szendevtem vele!
Jó olvasást!
Puszy Chanel
Cristopher
-Mi a baj? Elfelejtettem valamit felvenni?- néztem végig magamon, de mindent rendben találtam.
-Azt hiszem ők még nem tudnak arról, hogy tudsz sírni.- súgta a fülembe Edward.
-Azt hiszem, igazad van. Nem tudtam hogy a vámpírok le tudnak fagyni.- néztem a többieken végig.- Mikor fognak magukhoz térni?- kérdeztem Edwardtól.
A többiek gyorsan magukhoz tértek, de már így is késésben vagyunk, mert még el kellett magyarázni nekik, hogy miért. Tíz perc van csak az első óra kezdetéig, így még a szokásosnál is gyorsabban kell vezetnünk. Nagyon régen vezettem autót, így egy kicsit furcsa volt, de sikerült tartanom a tempót a száguldozó Rosalie-val. Amikor odaértünk az iskolába, nem volt szabad parkolóhely, csak egy, de oda beálltak Rosalie-ék. Emmett nagyon vigyorgott, mikor látta, hogy nincs egyetlen egy szabad parkolóhely sem. Mivel neki egyel több órája volt, nem állhattam be mögé.
-Ki mögé álljak be?- kérdeztem Edward-tól egy ördögi vigyorral az arcomon.
-A fekete Mercedes mögé.- mutatott hátra.
-Miért pont oda?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Bosszú.- felelte kicsit mérgesen, amiből azt szűrtem le, hogy jobb, ha most nem faggatom. Majd elmondja, ha akarja. Eleget tettem Edward utasításának, és szépen beálltam a Mercedes mögé. Még éppen beértünk az első órára, ami kémia volt. Nem igazán tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Gyorsan telt az óra, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Edward miért akarta, hogy oda álljak be. Alice biztos tudja. Ugrott be hirtelen az energia bomba testvérem. Annyira elgondolkodtam, hogy észre se vettem, hogy vége van az órának. Már mindenki kiment, csak mi voltunk bent Edwarddal. Próbált felébreszteni az elmélkedésemből. Először csak a kezét legyezte a szemem előtt, majd rázogatni kezdett, mire ráemeltem a tekintetem.
-Mehetünk?- kérdeztem mosolyogva, mintha semmi se történt volna.
-Öhm. Persze.- válaszolt kicsit csodálkozva. A következő óra még rosszabb volt, mint az első. A "kedvenc" órám volt. Ami nem más, mint a történelem. Már a szó kimondásakor is kiráz a hideg. Igazából szeretem a történelmet, csak a tanárnővel nem vagyunk valami jóba. Mikor rám néz, már akkor rosszul vagyok. Óra után mentünk ebédelni. A többiek már ott ültek és ránk vártak.
-Alice. Beszélhetnénk?- kérdeztem meg, mikor odaértünk hozzájuk.
-Persze.- állt fel, és indult meg felém. Az iskola másik végébe mentünk, hogy ne hallják a többiek, hogy miről beszélünk.
-Azt szeretném megkérdezni, hogy nem tudod kié az a fekete Mercedes, amelyik mögé beálltunk?
-De,egész véletlenül tudom.-mosolyodott el .- Egy másodikos srácé, akit úgy hívnak, hogy Christopher Johns. Nagyon helyes srác, de miért is érdekel téged?- nézett rám felvont szemöldökkel.
-Csak azért, mert Edward direkt azt mondta, hogy oda álljak be, és hogy ez lesz a bosszúja. De miért? Mit tett Cristopher?
-Még semmit, de majd fog.
-De mit?
-Megmutatom.- a kezével a fejéhez mutatott, így jelezte, hogy gondolatban. Egy kis konventráció után sikerült megnéznem Alice látomását. Pillanatok alatt megértettem, hogy miért húzta így fel magát szerelmem.
-Ez nem fog megtörténni.- ráztam a fejem.
-Reméljük.- mikor visszamentünk a többiekhez, mindenkin látszott, hogy eszi őket a kíváncsiság.
Az utolsó óránk után, amikor mentünk a parkolóba, hangos káromkodást hallottunk.
-Ez nem igaz!- kiabált egy srác, mint egy elmebeteg.- Sziasztok!- jött oda hozzánk Cristopher.- Bocsi de nem tudjátok, kié ez a tragacs?- mutatott Edward autójára.
-De véletlenül tudjuk, hogy kié.- válaszoltam egész nyugodtan. Edwardról nem lehetett ugyan ezt elmondani.- Nyugodj meg.- simítottam végig a mellkasán. Már láttam a lelki szemeim előtt, hogy neki ugrik a torkának, mert a kocsiját szidják.
-Hogy nyugodjak meg? Hallottad mit mondott!
-Kérlek menjünk.- húztam magam után. A slusszkulcsot kivettem a zsebéből, és beültem a volán mögé. Edward beült mellém, majd el hajtottam Cristopher mellől, akinek csak most esett le, hogy kinek az autóját tragacsozta le.
-Amit Alice látott, nem fog bekövetkezni.- mondtam út közben.- Tudod, hogy téged szeretlek a világon a legjobban. - néztem a szemébe, amibe meglepettség, és szerelem tükröződött.
-Én is téged szeretlek.
Mikor hazaértünk, csak Esme volt otthon, mert Carlisle-nak bent kellett maradnia egy sürgős ügy miatt, a többiek meg még az iskolában szenvednek.
-Segítsek valamit?- kérdeztem Esmet, mert már megöl az unalom.
-Köszönöm kicsim, de csak be kell vásárolni, azt meg meg tudom csinálni én is.- mosolygott rám.
-Én elmennék szívesen vásárolni Edward-dal.- nyomtam meg a szerelmem nevét, mire ő a nappaliban egy nagyot sóhajtott.- Itthon megöl az unalom.
-Ha ennyire szeretnél, akkor mehetsz te is.
-Köszönöm.- öleltem meg. Vigyorogva kiugráltam a nappaliba; a szerelmemhez, aki éppen baseball meccset nézett.- Edward indulás.- néztem rá szigorúan.
-Muszáj?- kérdezte azokkal a gyönyörű kiskutya szemeivel. Nem szabad bedőlnöm neki. Nem szabad.- mondogattam magamba. Egy vigyor terült szét az arcán, amikor látta, hogy sikerülni fog, de összeszedtem magam.
-Igen. Muszáj.- a vigyor rögtön lehervadt az arcáról.
-Minek kell egyáltalán vásárolnunk?- morgolódott magában Edward út közben. Szerencsére nem sokan voltak a bevásárló központban, így elég gyorsan haladtunk. Edward tolta a kocsit, én meg dobáltam bele az árut.
-Sziasztok. Tudnátok segíteni?- jött oda hozzánk egy csaj, aki pont egy osztályba jár velünk.
-Szia. Mit keresel?- kérdeztem kedvesen, bár az nagyon idegesített, hogy le se veszi a szemét Edwardról.
-Sehol nem találom a citromlevet.- rámosolyogtam, majd a háta mögé mutattam, mert ott volt. A gondolataiból megtudtam azt, amit sejtettem, hogy csak Edward segítségét akarta igénybe venni, aki persze egész idő alatt meg se szólalt.
A vásárlás alatt más nem történt. Szerencsére. Az a csaj meg jobban jár, ha többet nem megy Edward közelébe.
Mikor hazaértünk, a fiúk bepakolták a táskákat, én pedig felmentem lezuhanyozni. Mivel ma péntek van, lesz két nap, ami suli mentes. Miután megfürödtem, és átöltöztem, leültem az ágyra a laptopommal együtt. Megnéztem az ismerőseimet, akik mind azt hiszik, hogy meghaltam. Legjobban az hatott meg, amikor Leila adatlapján az alábbi idézetet találtam:
"A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér. "*
"Hilary! Örökké szeretni foglak, és sosem felejtelek el! Barátnőd Leila"
Egy link volt található a lap alján. Hilary emlékére címmel. Rákattintottam, és egy blog jött be. A fejléc egy rólam és Leiláról készült kép volt, amin éppen szokásunkhoz híven éppen ökörködtünk. Szerintem olyan kép nem is készült, amin komolyak vagyunk. Az oldalsávban megtaláltam a blog szerkesztőit. A főszerkesztő Leila. A társszerzők pedig Stefan, Ashley, Rob, Bella, Mike, Jessica, Angela, Tom- az első szerelmem, Petra- bridgewill-i barátnőm, és még sokan mások. A bejegyzések között amikor keresgéltem, a rengeteg emlék mellett, egy cikket találtam.
"Kegyetlen gyilkosság áldozata lett a fiatal londoni lány"
A cikkben azt írták le, hogy miért haltam meg a rendőrök szerint. "Feltehetőleg erőszakosan bántalmazták, majd felgyújtották a tizennyolc éves Hilary Osment-et. Egy London széli raktárban találtak rá a holttestre, miután eloltották a tüzet, ami a lány halálához vezetett. A gyilkos után még folyik a nyomozás." A cikk még folytatódott, de ennyi is elég volt belőle. A könnyeim már az elején potyogtak, de még most is.
-Mit olvasol?- karolt át hátulról Edward. Észre se vettem, hogy bejött. Odaraktam elé a laptopot, majd elkezdte ő is olvasgatni. -Ki az a Tom?- kérdezte hirtelen.
-A volt barátom.- válaszoltam egyszerűen. Ezzel le is zártuk ezt a témát, de biztos vagyok benne, hogy még szóba fog kerülni. Miután elolvasta, elmentünk vadászni. Egymás mellett futottunk, mikor valami, vagyis valaki magával rántott. A földön fekve találtam magam másodpercek alatt. Gyorsan felálltam, és szembesültem a támadómmal, aki már a tekintetével is meg tudott volna ölni.
*Conrad Aiken
