Sikerült a dolgaimat rendeznem valamilyen szinten, ezért meghoztam a huszadik részt.
Ez a rész hosszabb lett az eddigieknél! Ezzel szeretnélek kárpótolni titeket a kis szünetért!
Viszont a figyelmemet nem kerülte el, hogy volt akinek az előző rész nem tetszett, és az sem, hogy ilyen kevés kommentárt még azt hiszem, hogy sosem kaptam! Ez nagyon elszomorított, és nagyon kedvem sem volt, és most sincs az íráshoz.
Arra szeretném megkérni azt, akinek nem tetszett az előző rész, vagy akármelyik az írja meg /persze lehet névtelenül is/, hogy mi nem tetszett benne, mert így nem tudom, hogy mit rontok el.
Nem húzom tovább az időt!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Edward szemszöge
„-Annyira sajnálom.- ismételtem meg minden nap, de a bűntudatom nem csökkent egy cseppet sem.- Miért engedtelek el? Annyira szeretlek.
-Én is szeretlek.- szólalt meg a kedvesem.”
Felnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy fent van, vagy megint a gondolatait hallom. Mikor felnéztem a gyönyörű barna szemeivel nézett rám.
-Kicsim. Fáj valamid? Hogy érzed magad?
-Mint akin átment egy úthenger.
-Sajnálom.- hajtottam le a fejem.
-Mondtam már, hogy nem a te hibád.- mikor megmozdította a fejét felszisszent.
-Szólok Carlisle-nak.- álltam fel, de a kezem után nyúlt.
-Nem kell. Jól vagyok.
-Jó, de ha fáj valamid, szólj, és hívom Carlislet.
-Edward.
-Igen?
-Hogy tudtál olvasni a gondolataimban? Vagy csak álmodtam?
-Nem. Nem álmodtál. Carlisle elmélete szerint a pajzsodat, ami miatt nem tudtam olvasni a gondolataidban, megszüntetted, hogy tudjál velem kommunikálni.
-Kicsim jól vagy?- rontott be az anyukája Hilarynek.
-Persze. Semmi bajom. Ne aggódj.- nyugtatta az anyukáját, de nem sok sikerrel.
-Hogy ne aggódjak? Először is elütött egy autó. Utána kómába estél, majd három napig meg sem mozdultál.- tombolt Hilary anyukája.
-Tényleg jól vagyok, de apa hol van?- terelte a szót.
-Londonban.
-Mit keres Londonban? Mikor ment? És mikor jön vissza?- tette fel sorba a kérdéseket.
-Egy konferencián. Nem fog visszajönni egy darabig, és egy hét múlva, ha meggyógyultál mi is megyünk utána.
-Minek mennénk utána?
-Mert Londonba költözünk.- hogy mit mondott? Londonba akarnak költözni?
-Én nem megyek sehova.- jelentette ki határozottan szerelmem. Ezek szerint nem akar menni. Szerencsére. Én nem élném túl, ha elköltöznének.
-Dehogy nem. Velünk fogsz jönni.
-Elegem van a sorozatos költözésekből! Miért nem maradhatunk minimum egy évig valahol? Miért kell folyton költözni? De ti nyugodtan mehettek, én akkor is maradni fogok.
-Azért maradnál itt, hogy megint elüssenek? Amióta itt vagyunk folyton történik vleled valami, és a kórházban kötsz ki.- Hilary nem is tudja, hogy azt mondtuk a szüleinek, hogy egy autós elgázolta, és azért került kórházba, de azt hiszem leesett neki, mert nem kérdezősködött.
-Kérlek, most menj ki.- kérte meg finoman az anyját, aki fújtatva kivonult, mint egy dühös bika. Ez nem szép dolog, hogy a szerelmem anyját állatokhoz hasonlítom.
-Én nem akarok elköltözni.- mondta szomorúan kedvesem.
-Én sem akarom, hogy elköltözz, de nem mi döntünk.
-Nem ők fognak helyettem dönteni. Évekig tűrtem, hogy folyton ide-oda kellett költöznünk, de most betelt a pohár. Én ugyan nem fogok innen sehova se menni.
-Nyugodj meg, kérlek. Még van időnk, hogy kitaláljunk valamit. Különben is pihenned kellene.
-Nem akarok pihenni, csak Forksban maradni.
-Kérlek.- könyörögtem neki.- Szóljak Carlislenak, hogy adjon be nyugtatót?
-Jól van pihenek, de csak, ha itt maradsz mellettem.
-Már három napja itt ülök melletted, akkor most miért mennék el?- ezt persze csak költői kérdésnek szántam. Becsukta a szemét, s próbált pihenni. Olyan szép ilyenkor. Persze máskor is szép, sőt gyönyörű. Nem tudok betelni a nézésével. Annyira békés, és én biztos belehalnék, ha elmenne innen. Nem akarom elveszíteni. Amikor elmentem, hogy megkönnyítsem az életét, akkor abba is majdnem belehaltam. Minden nap nézni akarom, ahogy alszik. Érezni a csókjait, az érintéseit. Hallani akarom a hangját, azt, ahogy álmában édesen szuszog, a szíve dobogását. Tudom, hogy nagyon önző vagyok, de nem akarom, hogy a szülei elvegyék tőlem. Azt akarom, hogy velem élje le az életét, de nem vámpírként, hanem emberként. Nekem nem számít, ha megöregszik, nekem akkor is ő lesz a világon a legszebb, a leggyönyörűbb. Azt is tudom, hogy Ő vámpír szeretne lenni, és hogy nem lehet ezt elkerülni, de nem bírnám elviselni, ha miattam változna át ilyen szörnyeteggé, mint amilyen én vagyok.
Hilary szemszöge
Hogy gondolhatják, hogy el fogok innen költözni, mikor sikerült beilleszkednem. Nem lennék képes rá, hogy Edwardot itt hagyjam. Nagyon szeretem, és abba biztos belehalnék, ha itt kellene hagynom. Még jó, hogy most nem tud olvasni a gondolataimban Edward, mert most elvileg éppen alszom. Azt nem értem, hogy miért kell nekünk folyton költözködnünk. Miért nem maradhatunk minimum egy évig valahol? Szinte minden évben költöztünk. Ennyire szeretnek a szüleim dobozokba bepakolni, és aztán ki? Ha ezen múlik, akkor otthon felőlem folyton pakolgathatnának ki- és be a dobozokba. Engem nagyon nem zavarna, viszont az már nagyon is, ha egy másik földrészen kell kipakolnom a dobozokból. Amúgy is utálok költözködni, mert mindig alkalmazkodnom kell mindenkihez. Sok új barátot szerzek, de néha a barátokkal együtt ellenségeket is. A folyamatos költözések alatt egyszer sem talált rám a szerelem, kivéve most. Miért akarnak elszakítani tőle a szüleim? A gondolkodásom során szépen lassan álomba szenderültem. A szigeten voltam a báli ruhában, amit Edwardtól kaptam, de most Tanya nem volt sehol. Ez nagyon furcsa. Az álmaim nem szoktak változni, de most mégis. De még mi előtt fel tehette volna a kérdést, amire jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy-hogy válaszoltam volna, felébredtem. Szépen lassan nyitottam ki a szemem, mert a fény nem nagyon tett jót neki.
-Edward?- kérdeztem szinte suttogva, mert nem láttam sehol. Megígérte, hogy itt lesz mikor felébredek, de mégsem várhatom el tőle, hogy egész nap itt üljön mellettem és nézze, hogy-hogy alszom.
-Itt vagyok.- jött az ágyam mellé, az ablaktól.
-Mennyit aludtam?- kérdeztem, mert mikor elaludtam, akkor is pont ilyen világos volt.
-Pontosan egy napot.
-Mennyit?- én azt hittem, hogy maximum három óra hossza volt.
-Volt bent anyukád, Leila, a testvéreim, Bella és Ashley is. Mióta vagy te jóba Ashleyvel?
-Amikor elmentél, akkor lettem jóba vele. Nagyon aranyos lány, csak nem sikerült valami jól az első benyomása.
-Carlisle is volt bent.
-És? Mit mondott? Mikor mehetek már végre haza?
-Az állapotod kielégítő, és ha ilyen gyorsan javul az állapotod, akkor négy nap múlva haza is mehetsz.
-Négy nap? Abba bele fogok őrülni.
-Szeretnél inkább egy hétig bent maradni?
-Legszívesebben már most hazamennék.
-Azt gondoltam, de ki kell bírnod.
-Hány óra van?
-Négy múlt pár perccel. De miért fontos ez?
-Mert ki akarom számolni, hogy még meddig kell itt maradnom.
-Szívtál vagy ittál valamit?- nézett rám csodálkozva.
-Nem, de lehet, hogy nem ártana innom valamit.
-Itt nem ihatsz semmit. A gyógyszerekre nem lehet inni.
-Tudod én vízre gondoltam.- ezt jól félre értette, mert tényleg csak vízre gondoltam. Beszélgettünk „pár” óra hosszát, majd haza kellett mennie, azzal az indokkal, hogy át kellene öltöznie, de biztos voltam benne, hogy más az oka a hazamenetének. Általában megérzem, ha az emberek nem mondanak nekem igazat, és most is így éreztem. Vártam, hogy még jöjjön valaki, de nem jött senki. Végül is a látogatásnak már rég vége van, akkor mégis ki jönne. Edward is szerintem csak azért lehet itt, mert Carlisle az apja, vagy, mert beszökik. El tudom róla képzelni. Vártam volna még a szerelmemre, de azok a gonosz nővérek beadtak egy csomó gyógyszert, amiktől nagyon fáradt lettem. És szépen lassan elnyomott az álom. Eseménytelenül telt az éjszakám, s reggel újult erővel ébredtem, hogy a látogatóimat, és a nővéreket teljesen kikészítsem, ha unatkozok. Sorba jöttek a látogatók, mivel ma szombat van, és nincs suli. Nagyon aranyos volt mindenki, mert senki se jött üres kézzel. Volt, aki virágot, volt, aki csokit és sok mást hozott. Majdnem az egész suli megfordult egy nap alatt a kórtermemben, kivéve egy valakit. Hova tűnt Edward? Azt mondta, hogy visszajön, még tegnap este, és azóta se láttam. Kezdtem aggódni, hogy valami történt. Miközben aggódtam, anyu is megjelent. Még egyszer elmondtam, hogy én nem fogok sehova költözni, de a szavam süket fülekre talált. Nem érdekelte, hogy én itt akarok maradni. Nem hiszi el, hogy én itt vagyok boldog, és itt vannak, azok akiket szeretek. Mire föl akar most ilyen hirtelen elköltözni? És a megkérdezésem nélkül? Máskor mindig megkérdeztek, de akkor is, ha nemet mondtam volna, akkor is elköltöztünk volna, de most még meg sem kérdeztek. Mikor már nagyon elegem volt belőle, alvást szimuláltam, csak végre hagyjon békén. Tudom, hogy nem szabad így bánnom az anyukámmal, de nem akartam olyat mondani, amit a végén megbántam volna, ezért inkább az alvás szimulálásánál döntöttem. A szimulálásnak az lett a vége, hogy el is aludtam. Másnap, mint akit kifacsartak, úgy ébredtem. Az álmomra sajnos nem emlékszem, de nem volt valami mesébe illő. A fejem sajgott, de ezt nem mondom el senkinek, mert a végén nem engednek haza, én, pedig minél előbb haza akarok menni. Mikor kinyitottam a szemem, az első az volt, hogy körbe nézzek, hátha itt van Edward. Nem kellett szerencsére csalódnom, mert ott állt az ablaknál, s kifele nézett. Nagyon elmerengett valamin, s egy ideig csak néztem.
-Szia.- hívtam fel a figyelmét magamra.
-Szia. Jól aludtál?
-Azt nem mondanám. Tegnap hol voltál? Vártalak, de egész nap nem jöttél be.
-Sajnálom, de el kellett valamit intéznem.- ült le mellém, s a kezemet a kezébe vette.- De képzeld, Carlisle megengedte, hogy már ma hazamenj, a bál miatt.- a bál! Teljesen elfelejtettem. Azt se tudom, hogy mikor lesz. Még a mai dátumot sem.
-Mikor lesz?
-Holnap.- holnap?! Még semmit sem intéztem el. Pedig még fodrászhoz, manikűröshöz, és kozmetikushoz is el kellene mennem.- Rosalie és Alice elvállalná, hogy megcsinálja a hajad, a sminked, és a körmöd, persze, csak ha szeretnéd.
-Az életmentő lenne.- küldtem felé egy nagyon hálás mosolyt, amit egy lágy csókkal viszonzott.- Nem megyünk el sétálni?- már nagyon unalmas folyton feküdni. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim. Edward felsegített az ágyból, s szépen lassan, kézen fogva elindultunk a folyósón. Edward nem tudta, hogy a célpontom Carlisle irodája volt.
-Miért megyünk erre?- kérdezősködött szerelmem. Nem válaszoltam, csak bekopogtam Carlisle irodájába, és imádkoztam, hogy bent legyen.
-Szabad.- hallottam Carlisle hangját az ajtó túloldaláról.
-Hilary? Mi történt? Fáj valamid?
-Nem. Semmi baj, csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy mikor mehetek már végre haza.
-Nem szeretsz itt?
-Nem igazán.- húztam el a szám.
-Megírom a papírokat, és utána mehetsz is, de, csak ha pihensz otthon.
-Köszönöm.- Edwarddal az oldalamon visszamentünk a kórtermembe. Reggel hozott be ruhát, amibe, majd hazamehetek. Átöltöztem, majd vártam, hogy Carlisle hozza a papírokat. Nem kellett sokáig várnom, mert fél óra múlva hozta is, hogy írjam őket alá, majd haza is engedett. Mikor hazaértünk anya nem volt otthon, viszont már el kezdett csomagolni. A nappaliban a polcokon nem volt semmi, hanem egy csomó doboz.
-Én nem fogok elköltözni.- mondtam Edwardnak.
-Ezzel most ne foglalkozz, hanem azzal, hogy pihenned kell.
-Muszáj? Még csak most keltem fel, és máris az ágyba akar visszaküldeni?
-Öhm…Igen. Carlisle utasítása volt!- nem vitatkoztam vele, mert teljesen felesleges lett volna. Ha önszántamból nem fekszem ágyba, akkor ő fog ágyba dugni. Felsétáltam a szobámba, Edwarddal a nyomomban, s lefeküdtem a jó puha ágyamba. Edward szokás szerint befeküdt mellém, igaz kis noszogatás után. Ráfeküdtem a mellkasára, s perceken belül álomba zuhantam.
Reggel, amikor felébredtem, Edwardot nem találtam sehol sem. Kimásztam a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam, mielőtt emberek között mutatkoznék. Miután sikerült emberi külsőt felöltenem, lebotorkáltam a konyhába. Amikor leértem a lépcsőről, majdnem orra estem egy dobozban. Most még több volt, mint tegnap. Az egész házban nem találtam senkit. Leültem a konyhába, s elfogyasztottam egy kis reggelit. A reggelim elfogyasztása után, valaki csöngetett.
-Szia Alice.- nyitottam ajtót a látogatómnak.
-Szia Hilary!- ugrott a nyakamba, persze most kicsit finomabban, mint máskor.- Mehetünk?
-Hova is?
-Hozzánk, hogy megcsináljuk a hajad, a körmöd, és a sminked.
-Jajj. Tényleg. Persze mehetünk is, de nem tudod, hogy Edward hol van?- tettem fel a kérdést, ami ébredésem óta foglalkoztat.
-Elment vadászni a fiúkkal, így majd csak este találkoztok.- Alice lehozta a ruhámat a dobozban, s indultunk is. Alice tempójában elég gyorsan odaértünk a villához, s neki is láttak a hajamnak, meg a körmömnek. Alice csinálta a körmömet, Rosalie pedig a hajamat. Miután elkészült a hajam és a körmöm, közös erővel elkészítették a sminkemet is a csajok. Utánam Alice következett, majd pedig Rosalie. Azt nem értettem, hogy minek smink a lányoknak, mivel smink nélkül is gyönyörűek. Miután mindennel kész volt mindenki, belebújtunk mind a ruhánkba. Rosalie ruhája lila, rózsaszín s fehér volt. Pánt nélküli, kicsit mély dekoltázsú, elől rövidebb volt, s hátul hosszabb. Fantasztikusan állt rajta. Alice is többféle színű ruhánál döntött, s ha vele lettem volna, biztos vagyok benne, hogy én is ezt választottam volna a helyébe. Az övé is pántnélküli volt, a bal oldalán egy dísszel. A ruha sárga és piros volt. Mind a ketten gyönyörűek voltak. Miután befejeztük az igazítást a másikon, már este volt. Egymás után lementek a fiúkhoz, de nekem még időre volt szükségem. Féltem, hogy-hogy fog végződni ez a bál. Edward nem tudja, hogy ez a ruha volt rajtam, amikor megharapott Tanya. De Tanya nem haraphat meg, hisz itt sincs. Akkor nincs mitől félnem. De én mégis félek egy kicsit. Nem lesz semmi baj.- nyugtattam magam. Hisz ott lesz öt vámpír, aki meg tud védeni, ha van valami baj. Lassan gyűjtöttem egy kis erőt, s lesétáltam a többiekhez a nappaliba. A fiúk öltönyben álltak a csajokkal az oldalukon, és már csak rám vártak. Mikor a lépcső tetejére értem minden szempár rám szegődött, amitől egy kicsit rosszul éreztem magam.
-Wow!- Emmett véleménye csak ennyi volt, s ezért Rosalietól kapott is egy nyakast. Jasper meg se szólalt, csak egy kisebb nyugalom hullámot éreztem a testemben szétáramolni, amiért cserébe küldtem felé egy hálás mosolyt. Edward csak biztatóan mosolygott rám, ami hatásosabb volt Jasper erejénél is. Annyira szeretném tudni, hogy mivel érdemeltem ki őt. Bárki mást megkaphatna, akkor miért pont én kellek neki? Soha életemben nem szerettem ennyire még senkit, s a szüleim el akarnak választani tőle. De miért? Most nem szabad ilyenekre gondolnom. Nem akarom elrontani az estét. Lehet, hogy ez az utolsó együtt töltött esténk. Odasétáltam Edwardhoz, s megcsókoltam. Nem sűrűn szoktam így letámadni, de hiányzott már nagyon.
-Gyönyörű vagy!- súgta a fülembe. A kezem az övébe helyeztem, s kézen fogva elindultunk a garázsba. Alice és Jasper a sárga Porshe-val mentek. Rosalie és Emmett a piros BMW-vel. Én meg Edward a fekete Astonnal. A suli parkolójában már rengetegen voltak, de a szokásos helyük szabad volt. Senki sem mer leparkolni „Cullenék helyére”, kivéve én.- ezen mosolyognom kellett, amit persze Edward rögtön kiszúrt, s szerintem ezt annak tudta be, hogy szeretem a bálokat, és izgulok miatta, pedig ez nem igaz.
-Izgulsz?- nézett rám mosolyogva.
-Nem. Igazából utálom a bálokat.- bukott ki belőlem.
-Hogy mi? Utálod a bálokat? Ezt eddig miért nem mondtad nekem!?- háborodott fel.- Azt hittem mindent elmondasz nekem!
-El is mondok, de ezen is hogy felháborodtál!- én ugyan nem fogom hagyni magam.
-Nem háborodtam fel!
-De hogy nem! Az-az igazság, hogy nem is ismerjük még egymást. Talán tényleg jobb, ha elköltözünk.- csuklott el a hangom a mondandóm végére. Ledermedve ült, mint aki most emészti, amit mondtam neki, s ezt kihasználva fogtam magam, s bementem a bálra. A mondandóm alatt sikerült könnyek nélkül elmondanom a mondandóm, de most eleredt a könnyem. Már nagyon sokan voltak bent, s mindenki gyönyörű ruhába volt. A fiúk természetesen öltönyben voltak, a lányok, pedig szebbnél szebb estélyikben. Legelsőnek Leilát pillantottam meg, Rob oldalán. Ezek szerint Rob a kísérője. Szegényt nagyon elhanyagoltam mostanában, de ha elköltözünk, akkor sem sűrűn fogunk találkozni. A ruhája illett az egyéniségéhez, mert ugyan olyan sokszínű volt, mint ő. A szivárvány minden színében pompázott a ruha. Nem akartam most megzavarni, ezért inkább tovább nézelődtem. Bella Mike Newton oldalán sétált be, s rajta egy gyönyörű világoskék estélyi volt, amit együtt vettünk. Mögöttük Ashley sétált be egy elég furcsa ruhában. Fekete volt, de nagyon jól állt rajta. Nem tudom, hogy miért a feketénél döntött, de biztos nyomós oka van rá. Egyedül érkezett kísérő nélkül. Lehet, hogy ezért vett fel fekete ruhát?- gondolkoztam el. Mivel csak ő volt egyedül, ezért odasétáltam hozzá. A többieket nem akartam megzavarni semmiben azzal, hogy oda tolakodok hozzájuk. Miközben az utam Ashley felé vezetett, Lizy Rammel libegett el előttem. Most is kitett magáért, mint máskor is. Egy gyönyörű rózsaszín és fehér habos-babos ruhát viselt, ami tökéletesen illik Lizy jelleméhez. A kísérője az egyik végzős volt David, akinek mellesleg nagyon cuki a feneke! Folytattam az utam tovább Ashley felé, aki közben leült az egyik asztalhoz, s szomorúan nézte a táncoló párokat.
-Szia!- ültem le mellé.
-Szia.- emelte rám a tekintetét.- Edwardot hol hagytad?- nézett körbe.
-Inkább hagyjuk.
-Összevesztetek?
-Kérlek, inkább beszéljünk másról.- néztem rá nagy kiskutya szemekkel.
-Jó. Persze.
-Sziasztok!- ült le mellénk Leila és Rob.
-Sziasztok.
-Hol hagytad a barátodat?- kérdezte Rob gúnnyal a hangjában.
-Nem tudom.- rántottam meg a vállam, mert nem akartam róla beszélni. Viszont az igaz, hogy nem tudom, hogy hol van. Úgy éreztem, hogy nincs itt semmi keresni valóm, ezért úgy döntöttem, hogy haza megyek. Az asztaltól felálltam, s elindultam ki az utcára. A többieknek nem mondtam meg, hogy haza megyek, mert akkor jöttek volna a kérdéseikkel, hogy miért megyek haza. Sajnos az autóm otthon állt a garázsban, ezért kénytelen voltam gyalogolni. Egész úton azon járt az eszem, hogy lehet, hogy nem kellett volna ennyire túlreagálni a dolgokat, de Edward se könnyítette meg a dolgokat. Tudom, hogy mikor azt mondtam, hogy jobb lesz, ha elköltözünk, azt nem mondtam komolyan. A cipőtől már nagyon fájt a lábam, de még csak félúton jártam. Mögülem ágak recsegését hallottam, s nagyon megijedtem. Megfordultam, de nem láttam semmit, így tovább mentem. Újabb ág reccsenését hallottam. Ismét megfordultam, s akkor már meg is láttam az illetőt, aki mögöttem jött.
Képek:
Hilary ruhája
Alice:
Rosalie:
Bella:
Leila:
Ashley:
Lizy:
