XIX. rész

Sziasztok!
Itt a tizenkilencedik rész!
Sajnálom a késést, de nem sok időm volt, és nem is volt kedvem gépelni.
Remélem tetszeni fog nektek! Nekem nem annyira tetszik, de mindig így van!
Ez most egy kicsit hosszabb rész lett, mert nem tudtam, hogy hol hagyjam abba.
Köszönöm az előző részhez írt kommikat! Nagyon örültem nekik!
Na nem is húzom tovább az időt!
Jó olvasást mindenkinek!

"Amikor mentünk ki a parkolóba, láttam, hogy jön még mindig utánunk az a fiú, akit Bella mutatott. Gyorsabbra vettem a lépteim, de hirtelen előttünk termett. Levette a szemüvegét, és a vörös szemei, szinte izzottak."

Eszembe jutott, amit Edward mondott a vámpírokról. Azoknak van vörös szemük, melyek emberi vérrel táplálkoznak.
-Hogy kerültél ide ilyen gyorsan?- tudtam a választ, hogy miért, de megkérdeztem, mintha nem tudnám.
-Fantasztikus az illatod.- szippantott egyet a levegőbe, s én hátrébb léptem egyet.
-Hagyj békén minket!
-Nekem csak te kellesz.- lépett egyet felém.
-Bella menj!- adtam a kezébe a kocsi kulcsom, és a telefonom, hogy hívja fel Edwardot. Valakinek szólnia kell neki, de mivel ennek a vámpírnak pont én kellek, ezért én nem hívhatom. Biztos leesett neki, mert biccentett egy kicsit. Még egy lépést hátráltam, de neki ütköztem a falnak. Kellett nekem ide lent parkolnom! Miért nem fent parkoltam le?! Egy elégedett vigyort vágott, amikor látta, hogy nincs esélyem a menekülésre.
-A barátom meg fog ölni, ha bántasz!- nyögtem ki, ami először az eszembe jutott.
-Ugyan mit árthatna nekem egy ember?
-Ő is vámpír úgy, mint te!- úgy láttam, hogy ezen egy kicsit meglepődött, de folytatta.
-Akkor sajnos hamarabb kell végeznem veled, mint ahogy terveztem. Így nem tudok játszani veled. Lassú halálra gondoltam, de nyugodj meg gyors leszek, és csak egy kicsit fog fájni.
-Ez most megnyugtatott!- ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom.
-Hát most csalódtam. Ilyenkor az emberek már könyörögni szoktak, de te visszabeszélsz.
-Nem fogok neked örömet szerezni.
-Dehogy nem!- a szájával a nyakamhoz közelíteni kezdett, de mivel nem fogott le, elrántottam a fejem. Gyorsan lefogott, és még jobban a falhoz nyomott.
-Szeretem, ha egy lány ilyen harcias.
-Akkor hagyj békén.
-Sajnos nem tehetem, mert kezdek egy kicsit éhes lenni. Ígérem, hogy gyors leszek.- a szája a nyakamhoz közelíteni kezdett megint, s éreztem a hideg ajkait a bőrömön, majd egy éles szúrást, mikor a fogait belemélyesztette a nyakamba.
-Edward, kérlek segíts!- könyörögtem gondolatban, pedig tudom, hogy úgysem hallja.
-Hagyd békén!- hallottam Edward gyönyörű hangját, mikor hirtelen eltűnt rólam a véremet szívó vámpír. Erőtlenül a földre rogytam.
-Hilary, kérlek, nézz rám!- rázott meg finoman Alice. A méreg, ami a vámpír által a szervezetembe jutott, égetni kezdett, és egy sikítás hagyta el a torkom.- Carlisle!- szólította Alice. Meg akartam nyugtatni őket, hogy jól vagyok, de a sikításon kívül más nem hagyta el a torkom.- Carlisle a méreg!- mondta Alice, mire Carlisle ott termett mellettem.
-Edward, megtörténjen? - kérdezte Carlisle.- Még dönthetsz, de gyorsan, mert a méreg terjed a szervezetében!
-Ne! Még ne!- hallottam kedvesem gyönyörű, csilingelő hangját.
-Meg tudod tenni?- kérdezte Alice aggodalmasan.
Carlisle és Alice lefogtak, Edward felém hajolt, az ajkaival rátapadt a nyakamra, és szívni kezdte a mérget.
-Edward elég!- mondta Carlise, majd éreztem, hogy elnyel a sötétség.

-Annyira sajnálom!- hallottam Edward gyönyörű hangja, melyet a gépek zúgása sem tudott elnyomni. Ki akartam nyitni a szemem, megcsókolni és megmondani neki, hogy nem az ő hibája volt, de nem ment. Éreztem a kezét a kezemben, de meg sem bírtam mozdulni, még megszorítani sem bírtam. Nem fájt semmim, és nem éreztem semmit, Edward érintésén kívül. Csodálatos volt ez az érzés. Mintha lebegtem volna, egyszerűen leírhatatlan. Fantasztikusan éreztem volna magam, ha Edward is itt van velem. Lehet, hogy meghaltam?! Nem az nem lehet. Ilyenkor nem felülről látják az emberek magukat vagy a szeretteiket? Biztos vagyok benne, hogy nem haltam meg. Az nem lehet.
-Ez nem a te hibád volt.- üzentem gondolatban, annak ellenére, hogy nem hallja. -Én akartam elmenni vásárolni.
-Azt hiszem, teljesen megbolondultam. Hisz nem hallhatom a gondolataid. De akkor mit hallok? Lehet, hogy hallucinálok?
-Nem hallucinálsz. Azt hiszem, a gondolataim hallod. Hol vagyok?- váltottam témát.
-A kórházban.
-Miért nem tudok megmozdulni, és kinyitni a szemem?
-Mindjárt jövök. Hívom Carlislet.- üzenni akartam neki, hogy ne hagyjon egyedül, de éreztem, ahogy a keze kicsúszik az enyémből.
-Hilary, hallasz?- kérdezte Carlisle pár perccel később.- Üzenj Edwardnak, ha igen.
-Hallak, de miért nem tudok felébredni?
-Azt kérdezi, hogy miért nem tud felébredni?
-Azért, mert kómában van. Ilyenkor hallják, ha az emberek beszélnek hozzájuk, de azt nem tudtam, hogy válaszolni is tudnak.- Ha kómában vagyok, akkor még nem haltam meg. Hála Istennek! Azt hiszem, hogy még nem is akarok meghalni. De, ha már meg kell halnom, akkor olyan valakiért halljak meg, akit szeretek.
-És mikor tudja kinyitni a szemét?- szakította félbe a gondolatmenetemet Edward. Biztos hallotta, hogy min gondolkodtam.
-Nem tudom. Az állapota stabil, de napokig vagy akár hetekig is kómában lehet. De Hilary erős, és szerintem gyorsan fel fog épülni.
-Ez mind miattam történt.- hibáztatta magát Edward, majd a kezem a kezébe vette.
-Nem. Dehogy is. Kérlek, ne hibáztasd magad.- tiltakoztam, s egy fehér fényt pillantottam meg. A gépek hangos egyenletes sípolásba kezdtek, majd egy erős ütést éreztem a testemen. Még az eddigieknél is könnyedebbnek éreztem magam. Azt hiszem, hogy most jött el a halál. A fehér fény erősödni kezdett.

Edward szemszöge

-Edward!- kiáltott Alice lentről, mikor léptem volna be a szobámba. Egy másodperc alatt lent voltam a nappaliban, ahol a többiek, mind Alice köré gyűltek. Alice szeme üvegessé vált. Látomása van. Nagyon rossz előérzetem támadt.
-Hilary bajban van?- kérdeztem, mikor Alice látomása véget ért, és rám nézett.
-Igen.- felelte halál nyugalommal.
-Mi történt? És hol?- tettem fel sorba a kérdéseket.
-Megtámadta egy vámpír a pláza parkolójában.
-Siessünk.- rohantam ki az autómhoz, s már mentem is az Astonnal, mert az sokkal gyorsabb, mint a Volvo. Nem bántani akarom, de így van. A többiek is jöttek utánam, de lassabbak voltak, mint én.
-Igen?- szóltam bele a telefonba.
-Hilaryt megtámadta egy vámpír.- osztotta meg velem Bella remegő hangon azt az információt, amit már rég tudok.
-Hol vagytok?
-A pláza parkolójában.
-Mindjárt ott leszek.- tettem le a telefont. És épp oda is értem, de nem láttam sehol se őket.
-Edward, kérlek, segíts!- hallottam kedvesem hangját a lenti parkolóból. Gyorsan lementem- most az sem érdekelt, ha meglátnak, csak Hilary legyen biztonságban. Amikor leértem, az egyik falnál pillantottam meg őket. A vámpír éppen rá volt tapadva a nyakára, és a vérét szívta.
-Hagyd békén!- morogtam rá, majd lerántottam róla, és eldobtam a parkoló másik végébe. A többiek is ideértek már, és segítettek elintézni azt a szemetet. Alice és Carlisle Hilaryhez siettek, mi pedig elégettük a vámpírt.
-Edward, megtörténjen? - kérdezte Carlisle.- Még dönthetsz, de gyorsan, mert a méreg terjed a szervezetében!
-Ne! Még ne!- nem hagyhatom, hogy ez történjen vele.
-Meg tudod tenni?- kérdezte Alice aggodalmasan. Fölé hajoltam, ahol már megharapta a másik vámpír, és szívni kezdtem a mérget.
-Edward elég!- mondta Carlisle, és hihetetlen, de sikerült egyből leállnom, de még így is lehet, hogy a kelleténél kicsit több vért szívtam ki, mert Hilary elájult. Óvatosan felemeltem Carlisle utasítása után, és az autómba raktam. A szokásosnál is gyorsabban vezettem, hogy minél hamarabb a kórházba érjek. Szerencsére nem tört el semmilye, de kómában van. Carlislenál kikönyörögtem, hogy engedjen be hozzá. Leültem az ágya melletti székre, s a kezét a kezembe vettem.
-Annyira sajnálom.
-Ez nem a te hibád volt.- mondta Hil pár perccel később. De hiszen alszik, akkor hogy? -Én akartam elmenni vásárolni.
-Azt hiszem, teljesen megbolondultam. Hisz nem hallhatom a gondolataid. De akkor mit hallok? Lehet, hogy hallucinálok?- ráztam meg a fejem.
-Nem hallucinálsz. Azt hiszem, a gondolataim hallod. Hol vagyok?
-A kórházban.
-Miért nem tudok megmozdulni, és kinyitni a szemem?
-Mindjárt jövök. Hívom Carlislet.- álltam fel mellőle, és siettem Carlisle irodája felé, persze csak emberi tempóban.
-Carlisle!- léptem be az irodájába.
-Mi a baj? Mi történt?
-Gondolatban üzen nekem, mert nem tudja kinyitni a szemét, és meg sem tud mozdulni.- Carlisle elindult Hil kórterme felé, én pedig követtem.
-Hilary, hallasz?- kérdezte Carlisle. - Üzenj Edwardnak, ha igen.
-Hallak, de miért nem tudok felébredni?
-Azt kérdezi, hogy miért nem tud felébredni?- tolmácsoltam kedvesem kérdését.
-Azért, mert kómában van. Ilyenkor hallják, ha az emberek beszélnek hozzájuk, de azt nem tudtam, hogy válaszolni is tudnak.
-Ha kómában vagyok, akkor még nem haltam meg. Hála Istennek! Azt hiszem, hogy még nem is akarok meghalni. De, ha már meg kell halnom, akkor olyan valakiért halljak meg, akit szeretek.- gondolkodott Hil. Nem hiszem, hogy szeretné, ha ezt is elmondanám Carlislnak, ezért inkább tereltem.
-És mikor tudja kinyitni a szemét?
-Nem tudom. Az állapota stabil, de napokig vagy akár hetekig is kómában lehet. De Hilary erős, és szerintem gyorsan fel fog épülni.
-Ez mind miattam történt.
-Nem. Dehogy is. Kérlek, ne hibáztasd magad.- a gépek hosszú egyenletes sípolásba kezdtek, és a gondolatait sem hallottam. Carlisle riasztotta a nővéreket, és újraélesztette, engem pedig kiküldött. Nem akartam egy percre se magára hagyni, de Carlisle-al nem lehet vitatkozni. Kint a váróban mindenki ott volt. A barátai Leila, Bella és még Ashley is. Az anyukája is, és a testvéreim is. Nagyon féltettem Hilaryt, és minden az én hibámból történt.
-Mi történt?- jöttek mind oda hozzám, de én csak lerogytam az egyik székre, és a kezembe temettem az arcomat.
-Ugye nem?- kérdezte Hil anyukája.
-Carlisle mi történt?- fordultak mind feléje, miután én nem válaszoltam.
-Sikerült stabilizálnunk az állapotát.- hatalmas kő esett le a szívemről.
-Visszamehetek hozzá?- léptem mellé.- Kérlek.
-Rendben, de ne sokáig.- leültem az ágya mellé, majd a kezembe vettem a kezét.
-Hilary hallasz?- kérdeztem, és reméltem, hogy válaszol, de hiába vártam. Nem válaszolt.
Nem akartam egy percre sem elengedni, de muszáj volt, mert mások is be akartak menni hozzá. Napokig nem ébredt fel, s a legrosszabb, hogy a gondolatait sem hallottam. Minden napot mellette töltöttem, még iskolába sem mentem, mert Hilary nélkül, nem az igazi.
-Annyira sajnálom.- ismételtem meg minden nap, de a bűntudatom nem csökkent egy cseppet sem.- Miért engedtelek el? Annyira szeretlek.
-Én is szeretlek.- szólalt meg a kedvesem.