XVIII. rész

Sziasztok!
Meghoztam nektek a tizennyolcadik részt!
Nem lett meg az előző fejezetnél a nyolc kommentár, ami kicsit rosszul esett, de R.S rábeszélt, hogy rakjam fel, és hogy ne zárjam be a blogot.
Most nem szabok ki komment határt, de remélem, hogy írtok kommit, mert nem tudom így, hogy mit csinálok rosszul!
Ezért ezt a fejezetet R.S-nek írtam, mert elviselte a hisztijeimet!
Remélem tetszeni fog mindenkinek ez a rész!
Jó olvasást!
Puszy Chanel


„Elindultunk Edwarddal kéz a kézben a konyhába, mikor megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, hogy ki lehet az, s teljesen ledöbbentem.”

-Szia Bella.- köszöntem neki, amit Rosalie csak egy morgással kommentált.
-Szia Hilary!
-Minek köszönhetem a hívásod?
-Arra gondoltam, hogy mivel nemsokára lesz a bál a suliban, elmehetnénk venni valami jó ruhát, mielőtt elkapkodják a mindet.
-Persze, de te kivel mész?
-Jacobbal szerettem volna, de idegeneket nem lehet bevinni, ezért Mike Newtonnal. És te?
-Öhm. Izé.
-Hilary, nehogy azt mondd, hogy, nem hívott meg senki.- háborgott a vonal túloldalán.
-Pedig ez az igazság.- ránéztem Edwardra, de nem foglalkozott velem, hanem Emmettel ökörködött. Lehet, hogy nem akar elhívni? Nem,az nem lehet. Biztos van valami ésszerű magyarázat. Lehet, hogy elfelejtette, de úgy tudom, hogy a vámpíroknak nagyon jó a memóriájuk.
-Hilary, itt vagy?- szólongatott Bella.
-Jah persze, csak elgondolkoztam.
-Akkor mikor megyünk? Holnap jó neked?- végig gondoltam, hogy mit szerveztem holnapra, de rá kellett jönnöm, hogy semmit. Igaz sose tervezek előre, mert biztos, hogy valami közbe jön.
-Nekem tökéletes. Akkor suli után?
-Rendben. Akkor nem is zavarok tovább. Szia!
-Nem zavartál. Szia.
-Akkor nem velünk jössz báli ruhát venni?- kérdezte szomorúan Alice.
-Titeket is elkísérhetlek, hisz Bellát is csak elkísérem.
-Neked már megvan a ruhád?- csodálkozott Rosalie.
-Nincs, de nem is lesz rá szükségem. -ránéztem Edwardra, hogy erre hogyan reagál, de tovább röhögcsélt Emmettel. -Jobb lesz, ha most megyek. -mondtam mielőtt bármit is reagálhattak volna, de eszembe jutott, hogy az autóm otthon van, és a nélkül elég nehéz lenne hazamenni. -Valaki hazavinne? -kérdeztem a csajoktól, de mikor nyitották a szájukat, hogy válaszoljanak, Edward végre megszólalt.
-Majd én hazaviszlek, de ha nem akarod, akkor hazavihet más is.
-Miért nem akarnám, hogy te vigyél haza? Sziasztok.- köszöntem el.
-Hilary, nem eszel?- kérdezte Esme.
-Köszönöm, de most már haza kell mennem.- elindultam ki a garázsba, s beültem a Volvóba.
-Mi a baj?- kérdezte Edward út közben.
-Semmi.- vágtam rá gyorsan.
-Hil, látom, hogy van valami baj.
-Szeretsz?- fordultam felé, s belenéztem a szemébe.
-Persze. Hogy kérdezhetsz ilyet?
-Akkor miért nem hívtál meg a bálba?- nem válaszolt, csak elmosolyodott. –Mi olyan vicces?
-Az, hogy nem is te lettél volna, ha nem tudsz várni. El akartalak hívni, de kicsit hogy is mondjam romantikusabban.
-Oh. Sajnálom.
-Ne sajnáld. Nem a te hibád, hogy nem tudtál várni tíz percet.- vigyorgott továbbra is, de én továbbra is süllyedtem szégyenemben.
-Ezt jól elrontottam.- hajtottam le a fejem.
-Nem. Dehogy is, de nem beszélgetünk inkább bent? –kinéztem az ablakon, s ledöbbentem, hisz már a házunk előtt álltunk.
-De persze.- kiszálltam az autóból, s csendben fellopakodtunk az emeletre a szobámba, mert anyáék már rég alszanak. Amikor beléptem a szobámba, az ágyamon egy fehér dobozt pillantottam meg, ami piros masnival volt átkötve.
-Ezt tőlem kapod.- súgta a fülembe Edward.
-Mi ez?
-Ez csak egy ruha, amiben remélem, hogy eljössz velem a bálba.
-Ezt tekinthetem a hivatalos meghívásnak?
-Azt hiszem.- gondolkodott el egy kicsit.
-Akkor szívesen elmegyek veled.- ugrottam a nyakába, amiért egy kicsit megdöbbent.
-Nem is nézed meg a ruhát?
-Jah. De. Persze.- kibontottam a masnit, s leemeltem a doboz tetejét. A ruhát kiemeltem a dobozból, s azt hiszem, hogy majdnem szívinfarktust kaptam. A ruha pont olyan volt, mint az álmomban.
-Nem tetszik?- szontyolodott el Edward.
-De. Persze. Nagyon is.- Edward nem tudhatja meg, hogy ez a ruha volt rajtam, amikor Tanya megharapott. Mikor csak az álmomról meséltem abból is az lett, hogy majdnem két hónapig itt hagyott. –Köszönöm.- öleltem meg, s adtam egy puszit a szájára, ami persze neki nem volt elég.

Tegnap este Edwardnak haza kellett mennie, mert Alice hazahívta, de fogalmam sincs, hogy miért. Biztos látomása lehetett. Edward azt mondta, hogy lehet, hogy nem jön már vissza, csak reggel, de szerencsére visszajött, s lefeküdt mellém az ágyba. Mivel fél álomban voltam, ezért nem tudtam megkérdezni, hogy miért kellett haza mennie. Már elindultunk a suliba, s az autóban ülünk egymás mellett síri csöndben.
-Tegnap miért mentél el?
-Semmi különös.- azt hiszi, hogy ennyivel be fogom érni, „hogy semmi különös”?! Akkor bizony nagyon téved.
-Ennyi nekem nem elég.
-Tudom.- mosolyodott el ma reggel először.
-Akkor?
-Akkor mi?
-Edward ne csináld ezt!
-Jól van, de ez most komoly. Új vámpírok jönnek Forksba, de nem olyanok, mint mi.- komolyodott el.
-Emberekre vadásznak?
-Igen. És ráadásul újszülöttek.
-Az mit jelent?
-Nem tudnak uralkodni magukon, nagyon erősek és nagyon gyorsak.
-És mit fogtok tenni?
-Mindig melletted lesz valaki, hogy vigyázzon rád.
-Muszáj?
-Igen, mert nem tudunk másképp megvédeni.
-Jól van, de Bellával elmehetek vásárolni bébi csőszök nélkül?- néztem rá nagy boci szemekkel.
-Elmehetsz, de Alice figyelni fog rád.- adta meg magát.
-Azt sejtettem.- húztam el a szám. –Ennyi erővel akár nyomkövetőt is szerelhetnél rám.
-Hil! Örülj, hogy egyáltalán elengedlek, de ez a nyomkövetős dolog nem is olyan rossz ötlet.- mosolyodott el megint.
Mivel már a suli előtt álltunk, kiszálltam, s a bébiszittereimhez mentem.
-Szia.- köszöntek egyszerre.
-Sziasztok!- mondtam, s viszonoztam Alice szokásos ölelését. –Szóval, akkor ti lesztek a „bébi csőszeim”?- kérdeztem idézőjeleket mutatva a levegőbe.
-Inkább mondjuk, hogy Hil csőszök.- próbált poénkodni Emmett. –Hát ez most nem jött össze.- mondta szomorúan Emmett. –Nem tetszett nektek?
-Mi a baj Emmett? Bevetted az anti-poén tablettáidat?- kérdeztem.
-Te meg az anti-depi bogyód?- vágott vissza.
-Jó. Ebből elég volt.- állt közénk Alice. –Menjünk órára.- adta ki a parancsot. Mind elindultunk az óráinkra. Edwarddal az első földrajz, a második rajz, s a harmadik matek volt. Gyorsan elteltek az órák, igaz a matek kicsit lassabban a többinél. Mikor az ebédlőbe bementünk, egy páran összesúgtak a hátunk mögött, de lehet, hogy csak én vagyok paranoiás. Az asztalnál már a többiek ott ültek és egymásba voltak elmélyülve, így észre se vették, amikor odaértünk. Az ebédet gyorsan elfogyasztottam, s azon kaptam magam, hogy az utolsó órámon ültem, s annak is az utolsó tíz percében. Fel sem tűnt, hogy az ebéd óta volt már három órám. Azt biztos nem tudnám megmondani, hogy miről volt szó egész nap.

-Nagyon vigyázz magara!- mondta Edward. Most fog elkezdődni a szent beszéd.
-Vigyázni fogok, de Alice úgy is figyelni fog rám. Nem?
-De. De azért még vigyázz!
-Jól van. De ne aggódj már annyit!
-Még hogy ne aggódjak?
-Edward, ha bármi történne, azt biztos megálmodtam volna.- próbáltam megnyugtatni.
-Igazad van, de Alice akkor is figyelni fog rád.
-Tudom. Egyszer már elmondtad.- emlékeztettem.
-Ha van valami, akkor hívj fel!
-Ez természetes.

-Milyen rucit szeretnél?- kérdeztem Bellától már a plázában.
-Nem is tudom. Valami egyszerű, de nagyszerűt.
-Huh. Ezzel most sokat segítettél. Milyen színűt?
-Piros vagy lila, esetleg kék. Te milyet veszel? És kivel jössz?
-Nekem nem kell ruha.
-Nem jössz? Ezt nem hiszem el. Nem tehetsz ilyet.- háborgott.
-Befejezted?
-Igen, de miért nem jössz?
-Én ezt egy szóval sem mondtam, hogy nem megyek, csak azt, hogy nem kell ruha.
-Akkor miben jössz? Meztelenül mégsem jöhetsz, bár a fiúk örülnének neki.
-Azért nem kell ruha, mert már van.
-Mikor vettél? És nekem miért nem szóltál?
-Nem én vettem. Edwardtól kaptam.
-Akkor gondolom vele jössz.
-Igen.- mosolyogtam el magam.
-Te hallod, annak a gyereknek nagyon bejössz, mert folyamatosan jön utánunk, és téged bámul.- súgta a fülembe Bella. Megfordultam, hogy lássam, hogy kiről beszél. Egy fekete napszemüveges és baseball sapkás fiú bámult. Helyes volt, de Edwarddal nem veheti fel a versenyt.
-Nekem van barátom, akit nagyon szeretek. Emlékszel?
-Igen, de most nincs itt.
-Bella!- szóltam rá a kelleténél kicsit hangosabban.
-Jól van na.
-Nem folytathatnánk inkább a vásárlást?
-De.- fél órával később még mindig nem találtunk semmit. Az egyik túl bő volt, a másik túl szűk, a harmadiknak a színe nem volt megfelelő.
-Azt hiszem ez reménytelen.- adtam volna már fel, de Bella valamit nagyon bámult.
-Vagy talán mégsem?- elindult egy lila ruha felé.- Ez kell nekem.
-Szerintem nagyon szép. Próbáld fel.- mutattam neki a ruhára. Amikor kilépett a próbafülkéből, csodálatosan nézett ki. A ruha tökéletesen állt neki.
-Ez lesz a jó?- kérdeztem, és imádkoztam, hogy ez legyen az.
-Még szép. Ennél jobbat keresve se találhatnánk.- Megvette a ruhát, s már indultunk is. Cipőt nem vettünk, mert már elég későre járt, s Bella megígérte Charlienak, hogy időben haza fog menni. Amikor mentünk ki a parkolóba, láttam, hogy jön még mindig utánunk az a fiú, akit Bella mutatott. Gyorsabbra vettem a lépteim, de hirtelen előttünk termett. Levette a szemüvegét, és a vörös szemei, szinte izzottak.