Sziasztok!
Íme a második rész, ami tudom, hogy késett, de kérlek ne haragudjatok rám!
A bétázást köszönöm szépen R.S.-nek!
Ezt a részt pedig Klaunak ajánlanám!
Remélem tetszeni fog mindenkinek!
Köszönöm szépen a 33 rendszeres olvasót, és a komikat az előző részhez!(LL)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
Hilary szemszög
A fájdalom illúzióját keltettem benne, és örömmel néztem, ahogy szenved a lány a földön a fejét szorítva. Ez nem én vagyok!- szóltam magamra. Én ilyet sose tennék. Gyorsan észbe kaptam, és abbahagytam a lány kínzását.
Elszörnyedtem magamtól. Teljesen elborult az agyam, és nem tudom miért tettem, amit tettem. Edward összekaparta a lányt földről, én pedig az ellenkező irányba indultam. Beültem az autóba, majd gyorsan elhajtottam. Írtam egy SMS-t Alicenek, hogy ne haragudjon, de közbe jött valami, így a vásárlást halasszuk el. Sajnos Alicet nem lehet becsapni, mert tudta, hogy mi történt, és nem haragszik, hogy elmarad a vásárlás, de megkért, hogy menjek el hozzájuk lehetőleg Nicolassal együtt. Megadta a címet, majd gyorsan hazamentem Nickért, és a megadott cím felé vettem az irányt. Nem messze laknak tőlünk, egy gyönyörű háromemeletes villában. Kicsit félni kezdtem, hisz most elméletileg találkozni fogok Esmevel és Carlisle-al. Kicsit bátortalanul lépkedtem a nyomomban Nicolassal az ajtó felé. Már majdnem elértük az ajtót, amikor az hangos csapódással adta meg magát. Edward rontott ki az ajtón, majd felém vette az irányt. A tekintete hihetetlen dühről árulkodott. Már a tekintetével megtudott volna ölni, ha lehetséges lenne. Megragadott a csuklómnál fogva, és húzni kezdett maga után az erdőbe. Nicolas segíteni akart leszedni a kezeit az enyémről, de Alice nem engedte neki.
-Engedj el!- próbáltam kitépni a kezem a markából, de nem sikerült.
-Nem!- kiabált rám.
-Edward ez fáj!- kiabáltam rá, amikor megszorította a kezem, de csak azt értem el, hogy jobban szorítsa.- Mit akarsz tőlem?- kérdeztem, dühösen a könnyeimmel küszködve.
-Ezt én is kérdezhetném.- már jócskán bent lehettünk az erdőben, amikor megállt, és maga felé fordított.- Miért?- a szemében már a fájdalmat láttam csak, és nem a düht.- Miért mentél el? Azt hittem szeretsz! Aznap amikor elmentél, akkor akartam megkérni a kezed.- hajtotta le a fejét. - Miért bántottad azt a lányt a plázában?- Meg akarta kérni a kezem? Biztos vagyok benne, hogy örömmel mondtam volna igent akkor, és most is. Percekig álltunk egymással szemben, de nem tudtam, hogy mit kellene mondanom.
-Edward. Én még most is szeretlek.- nyögtem ki nagy nehezen.- És szörnyű volt látni, ahogy azzal a lánnyal vagy.
-Én is szeretlek. És vissza szeretnélek szerezni.- vallotta be ő is az érzéseit. Az ezer darabra tört szívem kezdett összeforrni, de éreztem, hogy ott van a szeretlek után az a "de". -De szükségem van egy kis időre.
Hogyan is gondolhattam, hogy minden rendben lesz?! Elhagytam, és nem tudja nekem megbocsátani.
Edward hazament, én még maradtam egy kicsit, hogy gondolkodjak. Leültem az egyik fa tövébe, és már nem próbáltam meg gátat szabni a könnyeimnek. Szeret, és vissza akar szerezni, de idő kell neki. Ideje az van neki bőven, az biztos, de idővel az érzései elmúlnak irántam. Lehet, hogy csak nem akart megbántani, azért mondta, hogy szeret. A szemhéjaim ólomsúlyúak lettek, és szépen lassan lecsukódtak. Ismertem ezt az érzést tizenegy évvel ezelőttről.
A szemeim hihetetlen gyorsasággal pattantak ki, és nem értettem, hogy mi történt. Egy számomra teljesen ismeretlen helyen találtam magam. A szoba világos volt, és a bútorokban, mintha Edward stílusát fedeztem volna fel. A kanapén, amikor felültem, abban a pillanatban nyílt ki az ajtó, és az egész Cullen család lépett be rajta. Carlisle jött oda hozzám először, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
-Annyira sajnálom!- törtek elő ismét a könnyeim.
-Kicsim, mi történt?- ült le mellém Esme és vigasztalni próbált, nem sok sikerrel.
<b>Edward szemszöge</b>
Miután elindultam vissza a többiekhez, visszafordultam, hogy ne hagyjam egyedül Hilaryt. Elhagyott, de még mindig ugyan úgy szeretem, ahogy tíz évvel ezelőtt, de egy kis időre van szükségem, amíg megemészthetem a dolgokat. Az egyik fa tövében találtam meg, eszméletlenül. Nem tudtam, hogy mi történt. Gyorsan felkaptam a földről és a karjaimban tartva futni kezdtem vele. Felvittem a szobámba, majd megkértem Carlislet, hogy vizsgálja meg, vagy valamit mondjon. Miután megnézte, nem tudott megnyugtatni, mert fogalma sincs, hogy mit történt.
Másnap Alice ujjongani kezdett, mert ő már tudta, hogy Hil hamarosan felébred. Tegnap egész nap mellette ültem, és vártam, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Az Alice által megjósolt időpontban, mindannyian a szobám felé vettük az irányt. Amikor beléptünk az ajtón Hilary tényleg ébren volt, és úgy tűnt, hogy minden rendben van. Carlisle odament hozzá, és megkérdezte, hogy hogy van, de csak annyit felelt, hogy "Annyira sajnálom!". Esme odaült mellé, és megpróbálta megnyugtatni.
-Annyira sajnálom!- szörnyű volt látni, ahogy Esme-t ölelve, folyton csak ezt hajtogatta. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ilyen állapotban még sose láttam. Vagyis inkább még senkit nem láttam ilyen állapotban. Olyan volt, mint aki megbolondult, de nem akartam elhamarkodottan ítélkezni. Alicék jobbnak látták, ha elvonulnak, pedig őket is nagyon érdekelte volna, hogy mi történt Hilaryvel. Esme és Carlisle nem szívesen, de egyedül hagytak vele. Leültem mellé a kanapéra, de fogalmam se volt, hogy mit mondhatnék. Óvatosan, de magamhoz húztam, hogy megvigasztaljam. Arra számítottam, hogy eltol magától, de nem ez történt. Szorosabban kezdett ölelni, és a sírása mintha egy kicsit csillapult volna. Percekkel később már nem zokogott, csak szorosan magához ölelt.
-Kérlek, ne hagyj el!- könyörgött.- Kérlek!
-Nem foglak.- ígértem neki. Gyönyörű aranybarna szemeit rám emelte, és mintha bizonytalanságot véltem volna felfedezni benne. Nem hisz nekem.- döbbentem rá. Közelebb hajoltam hozzá, a kezemet a tarkójára helyeztem, így húzva még közelebb magamhoz. Ajkaimat lágyan az övére helyeztem, és egy apró csókot leheltem rá. Mikor el akartam húzni a fejem, utánam kapott, és közelebb húzott magához. A nyelvével bebocsátásért esedezett a számba, amit meg is kapott, és vad táncba hívta a nyelvem. Amikor elváltunk egymástól percekkel később, fogalmam se volt, hogy most mi legyen. Hil lesütötte a szemét, mintha valami rosszat tett volna.
-Sajnálom.- nézett rám, a lesütött pillái alól.
-Mit?- kérdeztem értetlenül.
-Azt mondtad időre van szükséged, és…- a száját a számmal tapasztottam be, hogy ne mondjon semmit. Már tudtam, hogy mit kell tennem, és mit nem. Nem szabad hagynom, hogy ez az angyal szenvedjen. Nem hagyhatom, hogy még egyszer olyan állapotba kerüljön, amilyen egy órával ezelőtt volt. És legutolsó sorban nem tehetem, hogy elhagyom. Szeretnem kell. Ha hagyom szenvedni azzal mind a kettőnknek szenvedést okozok. A szívemet egyszer összetörte már, de én az övét, már többször is. Mikor elhagytam, Ő megbocsátott gondolkodás nélkül. Én miért engedném meg magamnak azt, hogy ellököm magamtól azt, akit szeretek?!
-Megígéred, hogy többet nem hagysz el?- néztem rá bizalommal a szememben.
-Nem tudnám még egyszer megtenni.- a szemében hirtelen félelem támadt, és nem tudtam, hogy mi történt.
-Mi a baj?- simítottam volna végig az arcán, de elfordította a fejét.
-Tanya?!- nem tudtam volna megmondani, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánta, de azt tudtam, hogy miért láttam félelmet a szemébe.
-Tanya meghalt.- próbáltam megnyugtatni.
-Ugye nem miattam?- nem tudtam, hogy mit mondjak. Ha most megtudja, hogy miatta öltem meg, akkor lehet, hogy megutál? Fogalmam sincs, hogy mit fog reagálni.
-Nem szeretem a hazugságokat, de ne mond el neki!- kért meg gondolatban Alice. Ezek szerint kiborulna. Vontam le a következtetést.
-Ugye nem?- Hilary szemében könnyek gyűltek, majd amíg az egyik pillanatban a kezemben tarthattam, a másikban már a szoba másik végében volt, és a fal mentén a földre csúszott le. Nem akarok hazudni neki, de ha elmondom az igazat, akkor lehet, hogy soha többé nem áll velem szóba, hiszen csak egy gyilkos vagyok. Lassan közelebb lépdeltem hozzá, mert féltem, hogy ismét elmenekül előlem. Miközben közelebb léptem hozzá, azon járt az agyam, hogy elmondjam vagy ne? Amikor odaértem hozzá, már tudtam, hogy mit teszek, de nem tudtam, hogy mondjam el.
