Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, ami a második könyv első fejezete!
Remélem tetszeni fog nektek!
Meg szeretném köszönni nektek az elözö részhez írt kommikat!
Nagyon örültem nekik!
Küldöm ezt a részt: Rékának! (L)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
10 év múlva
Edward szemszög
Tíz hosszú év telt el azóta, hogy Hilary itt hagyott. Tíz hosszú éve, hogy a halott szívem apró darabokra hullott szét. Tíz hosszú éve, hogy a bánat árnyéka ott leng a napjaimon. A családom próbált úgy tenni, mintha minden rendbe lenne, de a gondolataikat nem tudták eltakarni előlem. Fogalmam sincs, hogy mi lehet Hilaryvel, de nem mondhatom azt, hogy nem foglalkoztat a dolog. Minden nap gondolok rá, és minden nap eszembe jut, hogy mi lett volna ha...
Vajon gondolhat rám? Vajon érez valamit irántam? Az kizárt, hogy érezne valamit, mert akkor nem hagyott volna el. Vajon mi lehet most vele? Annyit tudok, hogy tíz évvel ezelőtt beállt a Volturihoz. Még mindig ott lehet? Emberi vérrel hogy képes táplálkozni?! És miért állt be közéjük?! Ezer meg ezer kérdés merült fel bennem. Minden nap ezeken gondolkodtam, de választ sose kaptam senkitől. Nem volt senki, aki meg tudta volna válaszolni nekem ezeket. A levelét minden nap elolvastam, de hiába próbáltam, nem tudtam megfejteni. Próbáltam elfelejteni, de sose sikerült. Nem bírtam és nem is bírom elengedni a szívemből.
Alice kopogott az ajtómon, majd berobbant volna a szobámba, ha meg nem gondolta volna magát közben. Még mindig magát okolja a történtek miatt, és fél, hogy haragszom rá.
-Nyugodtan gyere be!
-Mindjárt indulunk. Gondoltam szólok.
-Mindjárt megyek.- mosolyogtam rá, majd miután kiment, felálltam a kanapéról, és még egyszer utoljára körbenéztem a szobában.
Hilary szemszög
Tíz hosszú év. Ezalatt az idő alatt rájöttem, hogy mindent rosszul csináltam, de már nem lehet visszapörgetni az időt. Az évek során rengeteg dolog történt, de amire legjobban vágytam, az nem történt meg. Vártam, hogy egyszer csak szívem szerelme bekopog az ajtómon, és azt mondja, hogy Megbocsátok! Minden nap vártam, de sose jött. Alaszkából egyenesen a Volturihoz mentem, és be is álltam közéjük, de képtelen voltam emberi vérrel táplálkozni, így ott hagytam őket. Londonba mentem, ahol hatalmas meglepetés ért. A hasam gömbölyödni kezdett, és három héttel később, született egy fiam. Valószínűleg a képességem miatt történhetett ez meg, de megtörtént ez a lényeg. Félig vámpír csak, mert képes emberi ételt is enni, és szüksége van az alvásra is, de mint nekünk ugyan olyan fehér és kemény a bőre neki is. Ha ő nem lenne, valószínűleg már megbolondultam volna. Nicolas, mintha csak az ikertestvére lenne Edwardnak, annyira hasonlít rá. Az iskolát újra kezdtem, de szerencsére ismét nem egyedül. Nicolasnak csak tíz évesnek kellene kinéznie, de ha valaki ránéz tizenhét évesnek mondja. A képességemet tovább fejlesztettem, így a gondolatolvasás már könnyen ment, és sikerült elsajátítanom Jasper és Jane képességét. Janenel Volterrában ismerkedtem meg és nagy segítségemre volt mindenben. A képességét még nem nagyon sikerült megtanulnom akkor, mert nem sokáig tartózkodtam ott, de utána rengeteget gyakoroltam.
-Jó reggelt!- ültem le Nicolas ágya szélére, és keltegettem a kicsinek nem mondható fiamat.
-Muszáj?- nyafogott, mint egy kisgyerek.
-Igen. Muszáj.
-Csak öt perc.
Nagy nehézségek árán, de sikerült rávennem egy szem fiam, hogy kászálódjon ki az ágyból, és öltözzön fel. Úgy hasonlít az apjára, amikor hisztizik, hogy ezt most miért kell felvennie, és hogy miért kell ennyi ruha. Edward. Miért nem tudom elfelejteni?! Hiszen biztosan van már valakije, akit már el is vett, és szívből szereti.
-Anya jól vagy?- nézett rám aggódva a fiam.
-Persze. Miért?
-Már vagy öt perce mondom a hülyeségem és nem figyelsz rám.- Nicolas néha, sőt szinte mindig a hülyeségével kábít, amikor látja, hogy valami nincs rendben. Nem kérdezősködik, csak eltereli a figyelmem.
-Összepakoltad a cuccaidat?- kérdeztem egy erőltetett mosollyal az arcomon.
-Hát...izé...
-Nyomás.- mutattam az emelet felé. Egy sóhajtás kíséretében felvánszorgott a lépcsőre, mintha száz éves lenne. Pár perc múlva visszatért a táskájával a hátán, és az autó felé vette az irányt, ami egy Jaguar XF Exterior Liquid. Imádom ezt az autót, csak egy kicsit feltűnő. Az iskola London szélén volt, a házunktól csak húsz percre, így elég gyorsan odaértünk. A parkolóban alig lézengett pár diák, mert kicsit korán érkeztünk.
-Ezért költöttél ilyen korán?- nyafogott Nick.
-Nem. Azért, hogy felébredj mire kezdődik a suli- kiszálltunk az autóból és az első óránk helyszínére mentünk. Együtt volt óránk, amit egyáltalán nem bántam, mert így szemmel tudom tartani Nicolast. Nem szeretném, ha bajba keveredne. Nagyon forrófejű akárcsak az apja. Már megint Ő jut eszembe. Mindenről. Főleg úgy, hogy a fiam kiköpött apja. Hihetetlen gyorsasággal telt a nap, mert mire észbe kaptam már az ebédlő felé lépkedtem. Amikor beléptünk az ebédlőbe beálltunk a sorba, és a látszat kedvéért vettünk egy kis salátát. Nicolas szokott enni néha ilyeneket, de nem sűrűn fordul elő. Az asztalokat kezdtem nézni, hátha találok szabad helyet, de amikor az egyik asztalnál megláttam öt engem és a fiamat bámuló döbbent szempárt, teljesen lefagytam. A tálca szépen lassan kicsúszott a kezemből, és a lábaim elé esett.
-Jól vagy?- nézett rám döbbenten a fiam.
-Ez nem lehet.- suttogtam magam elé, de persze Nick és Edwardék is hallották. Edward tekintete elsötétült, majd megindult felém. A szívem, ha dobogott volna, akkor azt hiszem, hogy a torkomon keresztül távozott volna, annyira izgultam, és féltem is. A többiek próbálták megállítani, de nem tudták. A gondolataiban olvasva megtudtam, hogy fogalma sincs mit tegyen.
Gyere utánam! -üzente gondolatban. Honnan tudja, hogy olvastam a gondolataiban? Utána mentem, miután mondtam Nicknek, hogy mindjárt jövök. Az udvaron állt meg, és türelmesen várt.
-Látom találtál helyettem valaki mást.- kezdte olyan hidegen, hogy a vér meghűlt volna az ereimben, ha tudna.
-Nem találtam senki mást helyetted.
-Akkor odabent az nem a pasid mi?- kérdezte gúnyosan. Először le se esett, hogy mire gondol, de aztán igen. Azt hiszi, hogy Nicolas a pasim? Csak nekem lenne ilyen szembetűnő, hogy mennyire hasonlít rá?
-Nem. Sajnálom.
-Mit?- kérdezte ugyan olyan gúnyosan, akárcsak az előbb.
-Hogy elhagytalak. Nem azért tettem, mert nem szerettelek. Csak Tanya miatt volt.- még számomra is csak kifogásnak tűnt, pedig ez volt az igazság.
-Az már nem számít. Már régen volt. Azóta sok minden történt.- erre csak bólintani tudtam. El tudom képzelni, hogy mennyi minden történt. Amikor visszamentünk az ebédlőbe Alice a nyakamba ugrott és úgy fogadott. Annyira megdöbbentem, hogy szóhoz se jutottam.
-Miért mentél el?- nézett rám Alice, de elfordítottam a tekintetem, és Edwardra esett a pillantásom, aki erre a kérdésre felkapta a fejét, és érdeklődve nézett.
-Nem tudom. Fogalmam sincs. Akkor azt hittem, hogy ez jó ötlet lesz, és nincs más választásom, de tévedtem. Emmett állt fel az asztaltól, ahol ültek, és felém közelített. Komor volt a tekintete, de mire odaért hozzám, egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán, és egy csontropogtató ölelésben részesülhettem.
-Annyira hiányoztál nekünk hugi.- ölelt még szorosabban.
-Ti is nekem.- vallottam be.
-Akkor miért nem jöttél vissza?- szólalt meg most először Rosalie.
-Mert féltem.- suttogtam magam elé. A könnycseppek éreztem, ahogy az arcomon le egyenesen Emmett pólójára érkeznek meg.
-Sajnálom.- töröltem le a könnyeimet, majd miután kiszabadultam Emmett karjaiból, egyenesen a kocsim felé futottam. Hallottam, hogy Nicolas utánam fut, majd beszáll mellém az autóba.
-Ő volt az…
-Shh.- intettem csendre, nehogy meghallja valaki, amit mondani készül. Egyből vette a lapot, és csak később kérdezett rá, amikor hazaértünk, hogy az apja volt-e az. Miért kellett ideköltözniük? Legszívesebben összecsomagoltam volna, és már az első géppel egy másik kontinensre költöztem volna. De nem tehettem. Nem futamodhatok meg.
Másnap reggel még iskola előtt gyorsan megbeszéltük Nicolasszal, hogy mit mond Alicéknek, ha kérdezősködnek, majd indultunk is. Nem volt kedvem menni, de viszont olyan fantasztikus érzés volt látni Őt. Mikor odaértünk a szememmel rögtön őt kerestem, de csalódnom kellett, mert nem volt sehol. Sem ő, sem az autója, csak a többiek. Nem akartam odamenni, de muszáj volt, mert a többiek vadul integetni kezdtek nekünk. Ahogy sejtettem, mindenre kíváncsiak voltak, ami az elmúlt tíz évben történt. Elmeséltem majdnem mindent, és a kitalál történethez is tartottuk magunkat. Elhívtak ma délutánra vásárolni, amibe természetesen belementem. Majdnem teljesen olyan volt minden, mint régen. Úgy tűnt, hogy senki nem neheztel rám, amiért eljöttem, de szörnyű bűntudatom volt. Leginkább Edward miatt, aki fogalmam sincs, hogy hol van.
Az órák csigalassúsággal teltek.
-Mrs. Hale!- szólított fel a kémia tanár.- Meg tudná mondani a választ?- mi volt a kérdés? Fogalmam sincs. Semmi pánik. Nyugalom. Eszembe jutott, hogy a fiam biztos tudja a választ, ezért a gondolatai segítségével sikerült válaszolnom.
-Az olyan reakciót, amelyben kettő vagy esetleg több anyag molekulája melléktermék képződése nélkül egyesül egymással, addíciónak nevezzük.- hálásan rámosolyogtam Nickre, majd ismét a gondolataimba merültem. A lányokkal megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk, majd hazamentünk Nicolasszal. Főztem neki egy kis vacsorát, megcsináltuk a leckét, majd a megbeszélt helyre mentem. Nem szívesen hagytam otthon Nicket, de nem akart jönni, és nem akartam ráerőltetni semmit. Túlságosan hamar értem oda a plázába, ezért leültem az egyik padra a szökőkúttal szemben. Egy ismerős hangot hallottam, amit ezer közül is felismernék. A hang irányába fordultam, de nem akartam a szememnek hinni. Edward ült az egyik padon, mellette egy cicababával, és éppen egymás torkát térképezték fel. Mérhetetlen düh keletkezett bennem, és hirtelen ötlettől vezérelve Jane erejét vettem igénybe. A fájdalom illúzióját keltettem benne, és örömmel néztem, ahogy szenved a lány a földön a fejét szorítva. Ez nem én vagyok!- szóltam magamra. Én ilyet sose tennék. Gyorsan észbe kaptam, és abbahagytam a lány kínzását.
