A series of mistakes- 4. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a negyedik fejezetet, ami remélem, hogy fog nektek!
A dizit kicsit alakítottam, de szerintem az előző jobb volt xD
A játékot úgy döntöttem, hogy eltörlöm, mert...
A komikat köszönöm szépen Elenának, R.S.-nek és Törpilla o.O-nak!
Ezt a részt szeretném ajánlani Elenának!
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel
 

Az én autómmal mentünk mind a hárman. Rose is csatlakozott hozzánk, és úgy viselkedett velem, mint évekkel ezelőtt. Mintha reggel nem is fenyegetett volna meg. Nicolas Emmettel ment a Cullen villába. Nem szívesen hagyom magára, mert a kisfiam, aki még nagyon fiatal, és egy pár száz akárhány éves vámpírral van együtt. Emmett perverz beszólásai, és a poénjai miatt féltem a legjobban. Abban bízom, hogy van közöttük pár értelmes vámpír, aki nem hagyja, hogy Emmett mindenbe belerángassa, és abba, hogy most is megmutatkozik, hogy Nicolas a korához képest mennyivel érettebb.
-Jaj még estélyit is vennünk kell.- sopánkodott Alice.
-Minek?- kérdeztem döbbenten.
-Azért, mert egy hónap múlva itt az iskolai bál időpontja.- jelentette ki Alice, mintha ezt mindenkinek tudnia kellett volna. Egy hónappal előtte estélyit venni?! Alicet amíg élek, sose fogom megérteni. A gondolkodás módja annyira különbözik az enyémtől. Három üzletet végig néztünk, de nem találtunk semmit. Rengeteg ruhát felpróbáltunk, de egyik se volt az igazi.
-Alice nem lenne egyszerűbb, ha megmondanád miben láttál minket, és melyik üzletben található, megvennénk, és aztán mehetnénk haza?- kérdeztem szenvedve. Hirtelen eszembe jutott, hogy tudok az emberek gondolataiban olvasni, és be is vetettem, de Alice persze látta, hogy mire készülök, és eltakarta előlem a gondolatait.
-Tudod Hilary ez a vásárlás a büntetésed, azért amit tíz éve tettél.- üzente felém gondolatban. Szóval akkor direkt műveli ezt velem Alice. Minden üzletbe azért kellett bemenni, hogy szenvedjek. Megérdemeltem az biztos, de akkor is. Bementünk az első üzletbe, ami legközelebb volt hozzánk, és keresgélni kezdtünk. Egy lila ruhát próbáltam fel először, melynek a derekán egy fehér masni volt. Alice szerint ez nem az a ruha, amit viseltem a látomásában, de azért felpróbáltatta velem. Az nyugtatott csak meg egy kicsit, hogy Rosalie-val is megtette ugyan ezt, sőt még magával is. Ezt a műveletet még vagy ötször megismételtette velem, mire megtaláltuk azt a ruhát, amit a látomásában látott. A bál egy hónap múlva lesz, de már mindent meg kell vennünk, nehogy lekéssünk valamit.- jelentette ki Alice. A cipő keresése sem ment könnyebben, de megpróbáltam hősiesen viselni a büntetést, pedig legszívesebben elfutottam volna akár a világ végére is.
-Ezt próbáld fel! Ez egyszerűen fantasztikus. Biztos ez lesz az igazi.- ugrándozott Alice, mint egy öt éves. Miután felpróbáltam kiderült, hogy ezt látta. Nem hittem volna, hogy ez lesz az, de ha Alice mondja, akkor az úgy van.
-Ez tényleg nagyon szép.- lelkesedett fel Rose. Most nekik kerestünk megfelelő cipőt a ruhához, de az összes olyat megvették, ami tetszett nekik. Nem értem, hogy minek nekik ennyi cipő, de ők tudják.
Két szenvedéssel teli órával később indultunk csak el. Megbeszéltük a lányokkal, hogy először hozzánk megyünk, hogy összeszedjek pár dolgot magunknak, majd hozzájuk vagyis már hozzánk megyünk. Amíg összepakoltam pár fontosabb dolgot, a lányok bejöttek, hogy szétnézzenek. Az emeletre mentem, hogy Nicknek meg magamnak keressek pár darab ruhát, meg a könyveinket, és már mentem is a lányokhoz, akik már körbe is néztek ez alatt az öt perc alatt. Az utunk most már a Cullen villához vezetet. Miután oda értünk, köszöntem Edwardnak egy csókkal, és miután köszöntem a többieknek is, a konyhába mentem, hogy készítsek valami vacsorát Nicolasnak. Spagettit készítettem, mert az a kedvence, meg persze a vér. Ki akartam kérdezni a sulival kapcsolatban, meg úgy összességében mindenről, de nem itt a többiek előtt, mert az nagyon gyanús lenne nekik.
-Finom?- kérdeztem a fiamtól, mosogatás közben.
-Nagyon.- válaszolt tele szájjal. Szigorúan néztem rá, amiből rögtön leesett neki, hogy mi a problémám.
-Hil baby!-kiabált Emmett a nappaliból. Miután megtöröltem a kezem, kisétáltam a nappaliba, hogy megtudjam mi olyan sürgős neki. A kanapén ült, és épp a tévét bámulta szüntelenül, mellette Jasperrel. Edward a zongoránál ült és egy gyönyörű dalt játszott. Odasétáltam hozzá, és néztem ahogy tökéletesen játszik.
-Én hívtalak nem Edy fiú!- háborodott fel Emmett, amiért egy csúnya pillantást kapott.
-Mit akarsz Emmett?- kérdeztem türelmetlenül.
-Úgy hiányzik innen valami.- gondolkodott el. Most komolyan ezért hívott ide?!- Megvan. A popcorn hiányzik.- vigyorgott szüntelenül.
-Emmett te nem szereted a popcornt.- tájékoztattam.
-Nem is, de szeretem nézni. Megtennéd, hogy csinálsz nekem egy adag vajasat?- kérlelt nagy boci szemekkel.
-Igen, de csak akkor, ha meg is eszed.- tájékoztattam, majd a konyhába mentem, hogy elkészítsem amit kívánt Emmett.
-Miért enném meg?-kérdezte már akkor amikor visszaértem egy tál kipattogtatott kukoricával.
-Azért, mert vagy önállóan eszed meg, vagy én fogom egyenként ledugdosni a torkodon.- néztem rá keményen. Majdnem nevető görcsöt kaptam attól az arctól amit vágott, de fegyelmeztem magam, és komolynak mutattam magam. Undorodva felemelt egy darabot a tálból, és a szájához emelte, de az utolsó pillanatban meggondolta még magát.
-Mennyit kell megennem?- kérdezte óvatosan.
-Most tíz darabot.- feleltem, és örvendezni kezdett, hogy az simán meglesz, de nem tartott sokáig az öröme, mert még nem fejeztem be a mondandómat.- És minden egyes beszólásért egy darabot meg kell enned egy héten át.
-Csak azokért a beszólásokért, amit neked szánok?- gondolkodott el.
-Nem. Senkinek nem szólhatsz be egy héten keresztül.- egy sóhajtás után újra a szájához emelte a kukoricát, és szépen lassan bekapta. Óvatosan megrágta, majd lenyelte. Folyamatosan fintorgott, de lenyelte őket. Már csak két darab volt, amikor Rose és Alice jöttek le a lépcsőn.
-Emmett te mit csinálsz?- nézett rá döbbenten Rose élete szerelmére.
-Meg kell ennem tíz kukoricát, és már nyolcat meg is ettem.- húzta ki magát büszkén. Megvártam, amíg megeszi mindet, majd odamentem Edwardhoz, aki még mindig a zongorájánál ült, de most csak figyelte az eseményeket.
-Boszorkány.- suttogta Emmett.
-Hallottam.- fordultam vissza hozzá.- Lássam csak ahogy bekapod azt a kukoricát.- néztem rá szigorúan. Kinyújtotta rám a nyelvét, majd bekapta a kukoricát. Edward mellé ültem, aki jól szórakozott Emmetten. -Eljátszod újra azt a dalt, amit az előbb játszottál?- néztem a szemébe. Rögtön játszani kezdett, és olyan érzésem volt, mintha hallottam volna már felcsendülni ezt a dalt. Az előbb amikor eljátszotta nem figyeltem rá ennyire, de most ahogy figyeltem, mintha lenne valami mondandója. Szomorú hangvételűnek tűnt, de lehet, hogy csak a bűntudatom miatt éreztem ezt. Mikor az utolsó hangok csendültek fel, körbe néztem a szobába, és meglepődve vettem tudomásul, hogy mindenki itt van lent.
-Ez gyönyörű volt.- néztem mélyen a szemébe Edwardnak teljesen meghatódva.
-Neked írtam.- szorosan megöleltem, és egy köszönöm csókot adtam neki.
-Lefekszem aludni.- állt fel Nicolas a kanapéról.
-Jó éjszakát.- álltam fel, és meggondolatlanul magamhoz húztam és megöleltem. Edward döbbenten nézett ránk, majd dühösen elfordította a fejét. Miután Nicolas felment lefeküdni, én is felmentem az Edwarddal közös szobánkba. Edward dühösen rontott be az ajtón, amikor a fürdőbe indultam, hogy lezuhanyozzak.
-Mi volt az odalent?- a düh sugárzott belőle, és fogalmam se volt, hogy mit mondjak. Lehet, hogy most kellene elmondanom neki az igazat?
-Semmi, csak megöleltem.- próbáltam nyugodt lenni, de nem nagyon ment.
-Szerelmes vagy belé?- nézett rám kíváncsian, de mégis dühösen.
-Beléd vagyok szerelmes!- jelentettem ki határozottan.
-Vagyis akkor nem?- úgy éreztem, mintha kezdett volna egy kicsit lenyugodni.
-Persze, hogy nem.
-És Miért nem hallom a gondolatait? Azt már megszoktam, hogy a tiedet nem hallom, de az övéit miért nem hallom?- az előbbi nyugalma egy pillanat alatt elszállt.
-Miattam.- hajtottam le a fejem.
-Tessék?- kérdezte döbbenten.
-Több képességet sikerült kitanulnom az évek során. A gondolatolvasást, a fájdalom illúzióját, és a mentális pajzsot.
-De miért?- nézett rám csalódottan. El kell mondanom az igazat. Nem hazudhatok neki most is.
-Mert Nicolas...-hallgattam el egy pillanatra, hogy átgondoljam, hogy folytassam.
-Igen?- kérdezte türelmetlenül Edward.
-Nicolas a fiad.- lehajtottam a fejem, mert nem mertem a szemébe nézni.


A lila ruha, amit Hilary felpróbált:

A series of mistakes- 3. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon utáltok most, és meg is értelek benneteket!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem!

Köszönöm szépen a kommentet R.S.-nek és Törpillának! Remélem, hogy kicsit többet kapok, de ha szerintetek csak ennyit érdemlek meg, akkor ez van! Megértem! Nem fogok hisztizni a komik miatt! Ti döntitek el, hogy megérdemlem e a komikat vagy nem! Szerintetek nem! Ez van! Megértem!

Ez a rész olyan lett amilyen! Lehetne jobb is, de mi értelme van annak, hogy szenvedek, ha semmilyen visszajelzést nem kapok?!

Jó olvasást mindenkinek!

Puszy Chanel

UI:. Mindenkinek szeretnék Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánni!

UI.2:. A játék ennél a résznél is érvényben van, ha valakit érdekel!

Edward szemszöge


Leguggoltam hozzá, és szépen lassan hozzá értem a karjához. Féltem, hogy el fog húzódni, de nem tette. Lassan felhúztam a földről, és óvatosan magamhoz öleltem.Hilary teste már nem rázkódott a sírástól. Úgy döntöttem, hogy nem mondom el neki, hogy én öltem meg Tanyát, mert Alice állítása szerint azt nem bocsátaná meg nekem.
-Nem te ölted meg?- nézett rám könnyes szemekkel.
-Nem.- hazudtam. Ha megtudja, hogy hazudtam neki, azt se fogja nekem megbocsátani soha. A karjaimba vettem és a kanapéra fektettem. Miután mellé feküdtem a fejét a mellkasomra hajtotta és köröket rajzolgatott vékony ujjaival.
-Bejöhetek?- kérdezte kopogtatás után Nicolas
-Persze.- felelte szerelmem.
-Nem akarok zavarni, csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mikor megyünk, mert egy kicsit fáradt vagyok.- nem akarom, hogy elmenjen. Még csak most kaptam vissza, és már el akar menni.
-Nem kell elmennetek. Nicolas aludhat az egyik vendégszobában is.- osztottam meg velük a hirtelen támadt ötletemet.
-Nem is tudom.- gondolkodott el Hil. -Nem akarunk a terhetekre lenni, és nincs ruhánk se.
-Azon könnyen tudunk segíteni, hisz ismered Alice-t.


Hilary szemszöge


Olyan furcsa érzés volt újra Edward karjaiban feküdni. Olyan rég éreztem ezt az érzést. Egész életemben tudnék itt feküdni, ami valljuk be elég hosszú. Beszélnem kell Carlisle-al és Esme-vel.- ültem fel hirtelen a kanapén. Még bocsánatot se kértem tőlük, azért mert elszöktem tőlük, annak ellenére, hogy ők mindenben segítettek nekem. Ezt nem fogják tudni nekem megbocsátani.
-Mi a baj?- nézett rám félve Edward.
-Semmi, csak mindjárt jövök.- álltam fel, és indultam az ajtó felé.
-Akkor most megyünk vagy maradunk?- kérdezte türelmetlenül Nicolas.
-Maradunk.- válaszoltam gyorsan, majd lerohantam a nappaliba. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék.- döbbentem rá. Amikor leértem a nappaliba, csak Carlisle és Esme voltak lent.
Miután bocsánatot kértem tőlük, mindent el kellett mesélnem, ami az elmúlt tíz évben történt velem. Nem voltam teljesen őszinte, mert azt nem árultam el, hogy Nicolas a fiam. Megbocsátottak nekem gondolkodás nélkül. Még mindig nem értem, hogy hogy van ekkora szerencsém, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sors, mint a Cullen család.
Nicolas lefeküdt aludni, mi pedig Edwarddal elmentünk egy kicsit vadászni. Egy szarvast ettem csak, és miután végeztem vele, egy fa tetejéről figyeltem, ahogy szerelmem levadászik egy hegyi oroszlánt. Kecses mozdulatokkal, de hihetetlenül gyorsan végzett vele. Már felkelőben volt a nap, ezért vissza indultunk a villába. Felmentem a vendégszobába, hogy felkeltsem Nicolast, majd kértem kölcsön Alice-től ruhát, amit felvehetek. Rosalie-val összefutottam az Edward szobájába vezető úton, és megkért, hogy beszélgessünk egy kicsit. Bementünk a szobájukba, és kíváncsian vártam, hogy mit szeretne.
-Nagyon megbántottad az öcsémet.- jelentette ki, azt amit már tudtam én is, és nagyon sajnáltam. Szólásra nyitottam a számat, de Rose leintett, hogy még ő beszél.- De most nagyon boldog neked hála. Viszont, ha még egyszer megbántod, annak ellenére, hogy a testvérem ként tekintek rád, én ki foglak csinálni!- Rosalie-tól nem számítottam semmi jóra, de erre nem számítottam. Hirtelen Edward rontott be a szobába, és Rose-ra meredt dühösen.
-Mit képzelsz magadról?- sziszegte mérgesen felé.
-Edward! Semmi baj!- álltam elé.
-Jól vagy?- nézett rám aggódva.
-Persze. Miért ne lennék jól?
-Gyere.- húzott maga után ki a szobából, és a sajátja felé vette az irányt. Leült a kanapéra, majd az ölébe húzott, és egy csókot lopott tőlem.
-Át kell öltöznöm.- súgtam a nyakába kapaszkodva.
-Muszáj?- kérdezte ő is suttogva. Csak bólintottam egyet, majd azt vettem észre, hogy már nem a kanapén ülünk, hanem a fürdőben vagyunk. A pólóm az egyik pillanatban még rajtam volt, a következőben pedig már azt hallottam, ahogy a felső megadja magát, és több darabban földet ér. Én sem voltam kegyesem az ingjével.
Letéptem róla, majd a nadrágja övét kezdtem bontogatni. Edward csókokkal halmozta el a nyakam környékét, majd egyre lejjebb haladt. Amíg megszabadítottam a nadrágjától, ő is hasonló képen tett. Egy csókra magamhoz húztam, és amíg én megszabadítottam a boxerétől, addig ő a melltartóm csatjával babrált. Nem igazán sikerült neki kicsatolni, ezért megkönyörültem rajta, és kicsatoltam. Miután minden ruhadarabtól megszabadítottuk egymást, felkapott, és beállított a zuhany alá.


Alice többszöri felszólítása után kimásztunk a zuhany alól, felöltöztünk, és elindultam, hogy megnézzem, Nicolas hogy áll. Felöltözve találtam rá a konyhában, amint épp reggelizett. Miután megreggelizett, elindultunk Nicolassal haza, hogy elpakoljuk a mai napi tankönyveket. Gyorsan végeztünk, és mentünk is a suliba, ahol a többiek már vártak ránk. Edward az autójának támaszkodva várt rám. Ismerős volt ez a kép, még akkorról amikor ember voltam. Mikor egyedül jöttem, mindig így várt rám. Jól eső melegség töltötte el a belsőmet, és örömmel vettem az irányt álmaim férfija felé. Boldog mosollyal az arcán fogadott és egy csodálatos csókkal, melyet boldogan viszonoztam.
-Hiányoztál. – súgta, hogy csak én halljam, de persze Emmett meghallotta, és beszólt nekünk. Persze meglett a büntetése, ami az lett, hogy egy hétig nem nyúlhat hozzá Rose-hoz. Boldogan simultam Edward karjaiba, és minden percet ki akartam élvezni ami megadatik kettőnknek. Elindultunk az első órára, ami csak Nicolassal volt közös, meg Alice-szel. Alice szája be nem állt, még akkor sem, amikor Mr. Biggle bejött a terembe, és megkezdődött az óra.Egy párszor ránk szólt a tanár úr, de Alice attól függetlenül folytatta.
-Mikor megyünk együtt vásárolni?- kérdezte vigyorogva.-Majd valamikor.- tudom, hogy úgysem úszhatom meg a vásárlást, mert Alice az Alice.
-Mrs. Hale és Mrs. Cullen! Megkérem önöket, hogy hagyják el a tantermet!- engedelmesen felálltunk, és a táskával a kezünkben elhagytuk a termet. Forrtam a dühtől, amiért életemben először kizavartak óráról, egy olyan lánnyal, aki elméletileg a jövőbe lát. Ha látja a jövőt, akkor miért nem hagyta abba a dumálást, hogy ne küldjenek ki minket. Hacsak,, nem ez volt a terve a kis boszorkánynak.
-Miért akartad, hogy kiküldjenek minket?- vontam felelősségre, mikor kiértünk az udvarra.
-Mert beszélni szerettem volna veled.
-Miről?- kérdeztem félve. Most nem hiszem, hogy a vásárlásról, és a divatról akar beszélni, mert az arca sokkal komolyabb volt, mint máskor.
-Nicolasról.
-Nicolasról?- kérdeztem vissza.- Mi van vele?
-Tudom, hogy ki ő.- nézett rám halálosan komolyan. Hogy-hogy tudja ki ő?!
-Nem értelek Alice.
-Tudom, hogy Nicolas a fiad.- Nem tudom, hogy egy vámpír le tud e fagyni, de én sokkot kaptam.
-Honnan? Mikor tudtad meg? Ki tudja még?- tettem fel szépen sorban a kérdéseimet.
-Nem tudja senki más, amit nagyon csodálok, hisz tiszta apja ez a fiú. Mikor előszőr megláttam már akkor sejtettem, de azóta már biztos vagyok benne.
-Elmondod neki?- kérdeztem félve.
-Nem. – mázsás súly esett le a szívemről, de aztán hirtelen vissza is telepedett. -De csak azért, hogy te mondhasd el neki.
-Én nem vagyok rá képes.- ültem le egy padra.
-Nagyon szeret téged, én pedig nagyon szeretem a bátyámat. Nem szeretném, ha megbántanád, fájdalmat okoznál neki.- ma már a második lesz, aki megfenyeget?- Ha nem mondod el neki hamarosan, akkor én fogom!- nézett rám keményen. Még sose láttam, hogy Alice így nézett volna valakire.- Hilary nagyon szeretlek, és ezt remélem te is tudod, de el kell mondani neki! Nem titkolhatod el, hogy van egy fia, akire ráadásul még féltékeny is. Nem tagadhatod meg tőle, hogy megtudja milyen apának lenni!
-El akarom neki mondani, csak nem tudom, hogy-hogy. Csak a megfelelő pillanatra várok.
-Tudom, és bízom benned! Mikor megyünk el vásárolni?- kérdezte hirtelen. Az előbb még egy komoly Alice állt előttem, most meg az örökké vidám, és mosolygó Alice. Megdöbbentett a hirtelen hangulatváltozása, és csak automatikusan válaszoltam.
-Ma.- válszoltam, és mikor eljutott a tudatomig, hogy mire válaszoltam, azt kívántam, hogy bárcsak otthon maradtam volna ma, és nem jöttem volna iskolába. Ez a nap egyszerűen rémes.
-Jajj de jó! Már alig várom!- ugrándozott a kis kobold. A csengő szóval egyszerre a diákok megkönnyebbült sóhaja hangzott fel. Elindultunk a következő óránkra, ami nem volt közös Alice-szel, csak Nicolassal és Edwarddal. Edward már türelmetlenül toporgott az ajtó előtt Nicolassal mellette.
-Mi történt?- kérdezte Edward, miután egy szoros ölelésben részesített.
-Alice szája egész órán be nem állt, és kiküldtek minket az óráról.- vontam meg a vállam.
-Azt hittem történt valami.
-Nincs semmi baj, de miért nem kérdezted meg Nicket, hisz vele volt órám. Ő tudta volna, hogy mi történt.- nem válaszolt, amiből arra következtettem, hogy nem nagyon szimpatizál Nicolassal. Egész órán azon gondolkodtam, hogy mikor, és hogy mondjam el neki az igazat. Nem igazán jutottam semmire addig, amíg meg nem hallottam az óra végét jelző csengőt, és sajnos utána sem. Már csak négy órám volt hátra. Mindet a gondolataimba merülve ültem végig, és csak arra jutottam, amire eddig is. Ha eljön a megfelelő pillanat, akkor mondom el.
-Kicsim. Lenne egy kérdésem.- kezdett bele Edward. Ajaj ez elég rosszul kezdődik.- Azt szeretném megkérdezni, hogy mi lenne, ha hozzánk költöznél, és úgy élnénk, ahogy régen.- felé fordultam, és hitetlenkedve néztem rá. Az arcán először boldogságot véltem felfedezni, majd ahogy telt az idő, a mosoly szépen lassan leolvadt az arcáról.
-És Nicolas?- nélküle nem megyek sehova, semmi féle képpen.
-Van elég hely nálunk nem?- kérdezte kicsit szomorkásan. Azt hitte, hogy meg fog szabadulni Nick-től?! Ilyenre biztos nem lenne képes, ha tudná, hogy ki is Nicolas.
-Akkor a válaszom természetesen igen.- boldog voltam, és Ő is. Évek óta nem voltam ennyire boldog. Fogalmam sincs, hogy-hogy volt annyi erőm, hogy egyáltalán elhagyjam életem értelmét évekkel ezelőtt.
-Először hazamész vagy hozzánk?
-Vásárolni.- húztam el a számat.
-Alice?- kérdezte szomorúan.
-Igen, de sietni fogok.- ígértem meg azt hiszem a lehetetlent.

Sziasztok!

Sziasztok!
Egy fél óra múlva vagy maximum egy óra múlva hozom az új részt!
Remélem tetszeni fog nektek, és megleptek majd pár komival!;)
Puszy Chanel

Sziasztok!

Sziasztok!

Gondolkodtam.

Sokan tudom azt mondanátok, hogy ne tegyem, de késő! Már megtettem!:P

Arra gondoltam, hogy az első, a harmadik, a hatodik, kilencedik ..... kommentelő  előbb kapná meg a fejezeteket e-mail-ben előtte egy nappal, mielőtt ide felraknám. Egy emberke lenne csak kivétel ez alól, aki nem már mint R.S.! Nem azért mert ki akarom hagyni a dolgokból, csak azért, mert ő így is úgy is hamarabb olvashatja a fejezeteket! Persze attól nem tiltom meg  neki a kommentelést!:P

Nem tudom, hogy mit szóltok ehhez, ezért kíváncsi lennék a véleményetekre!

Ha tetszik az ötlet, akkor valamilyen úton módon jelezzétek kérlek!

Az utolsó fejezetnél már be szeretném ezt vezetni, ha úgy gondoljátok, hogy tetszik nektek. Aki ír hozzászólást, arra szeretném megkérni, hogy az e-mail címét is írja le, vagy ha nem szeretné, hogy mindenki lássa, akkor az én címemre nyugodtan küldheti! A címem: Cintia8@citromail.hu

Kíváncsian várom a reakciótokat!

Puszy Chanel

A series of mistakes- 2. fejezet

Sziasztok!
Íme a második rész, ami tudom, hogy késett, de kérlek ne haragudjatok rám!
A bétázást köszönöm szépen R.S.-nek!
Ezt a részt pedig Klaunak ajánlanám!
Remélem tetszeni fog mindenkinek!
Köszönöm szépen a 33 rendszeres olvasót, és a komikat az előző részhez!(LL)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel

Hilary szemszög

A fájdalom illúzióját keltettem benne, és örömmel néztem, ahogy szenved a  lány a földön a fejét szorítva. Ez nem én vagyok!- szóltam magamra. Én ilyet sose tennék. Gyorsan észbe kaptam, és abbahagytam a lány kínzását.

Elszörnyedtem magamtól. Teljesen elborult az agyam, és nem tudom miért tettem, amit tettem. Edward összekaparta a lányt földről, én pedig az ellenkező irányba indultam. Beültem az autóba, majd gyorsan elhajtottam. Írtam egy SMS-t Alicenek, hogy ne haragudjon, de közbe jött valami, így a vásárlást halasszuk el. Sajnos Alicet nem lehet becsapni, mert tudta, hogy mi történt, és nem haragszik, hogy elmarad a vásárlás, de megkért, hogy menjek el hozzájuk lehetőleg Nicolassal együtt. Megadta a címet, majd gyorsan hazamentem Nickért, és a megadott cím felé vettem az irányt. Nem messze laknak tőlünk, egy gyönyörű háromemeletes villában. Kicsit félni kezdtem, hisz most elméletileg találkozni fogok Esmevel és Carlisle-al. Kicsit bátortalanul lépkedtem a nyomomban Nicolassal az ajtó felé. Már majdnem elértük az ajtót, amikor az hangos csapódással adta meg magát. Edward rontott ki az ajtón, majd felém vette az irányt. A tekintete hihetetlen dühről árulkodott. Már a tekintetével megtudott volna ölni, ha lehetséges lenne. Megragadott a csuklómnál fogva, és húzni kezdett maga után az erdőbe. Nicolas segíteni akart leszedni a kezeit az enyémről, de Alice nem engedte neki.

-Engedj el!- próbáltam kitépni a kezem a markából, de nem sikerült.

-Nem!- kiabált rám.

-Edward ez fáj!- kiabáltam rá, amikor megszorította a kezem, de csak azt értem el, hogy jobban szorítsa.- Mit akarsz tőlem?- kérdeztem, dühösen a könnyeimmel küszködve.

-Ezt én is kérdezhetném.- már jócskán bent lehettünk az erdőben, amikor megállt, és maga felé fordított.- Miért?- a szemében már a fájdalmat láttam csak, és nem a düht.- Miért mentél el? Azt hittem szeretsz! Aznap amikor elmentél, akkor akartam megkérni a kezed.- hajtotta le a fejét. - Miért bántottad azt a lányt a plázában?- Meg akarta kérni a kezem? Biztos vagyok benne, hogy örömmel mondtam volna igent akkor, és most is. Percekig álltunk egymással szemben, de nem tudtam, hogy mit kellene mondanom.

-Edward. Én még most is szeretlek.- nyögtem ki nagy nehezen.- És szörnyű volt látni, ahogy azzal a lánnyal vagy.

-Én is szeretlek. És vissza szeretnélek szerezni.- vallotta be ő is az érzéseit. Az ezer darabra tört szívem kezdett összeforrni, de éreztem, hogy ott van a szeretlek után az a "de". -De szükségem van egy kis időre.

Hogyan is gondolhattam, hogy minden rendben lesz?! Elhagytam, és nem tudja nekem megbocsátani.

Edward hazament, én még maradtam egy kicsit, hogy gondolkodjak. Leültem az egyik fa tövébe, és már nem próbáltam meg gátat szabni a könnyeimnek. Szeret, és vissza akar szerezni, de idő kell neki. Ideje az van neki bőven, az biztos, de idővel az érzései elmúlnak irántam. Lehet, hogy csak nem akart megbántani, azért mondta, hogy szeret. A szemhéjaim ólomsúlyúak lettek, és szépen lassan lecsukódtak. Ismertem ezt az érzést tizenegy évvel ezelőttről.

A szemeim hihetetlen gyorsasággal pattantak ki, és nem értettem, hogy mi történt. Egy számomra teljesen ismeretlen helyen találtam magam. A szoba világos volt, és a bútorokban, mintha Edward stílusát fedeztem volna fel. A kanapén, amikor felültem, abban a pillanatban nyílt ki az ajtó, és az egész Cullen család lépett be rajta. Carlisle jött oda hozzám először, hogy megkérdezze, hogy vagyok.

-Annyira sajnálom!- törtek elő ismét a könnyeim.

-Kicsim, mi történt?- ült le mellém Esme és vigasztalni próbált, nem sok sikerrel.

<b>Edward szemszöge</b>

Miután elindultam vissza a többiekhez, visszafordultam, hogy ne hagyjam egyedül Hilaryt. Elhagyott, de még mindig ugyan úgy szeretem, ahogy tíz évvel ezelőtt, de egy kis időre van szükségem, amíg megemészthetem a dolgokat. Az egyik fa tövében találtam meg, eszméletlenül. Nem tudtam, hogy mi történt. Gyorsan felkaptam a földről és a karjaimban tartva futni kezdtem vele. Felvittem a szobámba, majd megkértem Carlislet, hogy vizsgálja meg, vagy valamit mondjon. Miután megnézte, nem tudott megnyugtatni, mert fogalma sincs, hogy mit történt.

Másnap Alice ujjongani kezdett, mert ő már tudta, hogy Hil hamarosan felébred. Tegnap egész nap mellette ültem, és vártam, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Az Alice által megjósolt időpontban, mindannyian a szobám felé vettük az irányt. Amikor beléptünk az ajtón Hilary tényleg ébren volt, és úgy tűnt, hogy minden rendben van. Carlisle odament hozzá, és megkérdezte, hogy hogy van, de csak annyit felelt, hogy "Annyira sajnálom!". Esme odaült mellé, és megpróbálta megnyugtatni.

-Annyira sajnálom!- szörnyű volt látni, ahogy Esme-t ölelve, folyton csak ezt hajtogatta. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ilyen állapotban még sose láttam. Vagyis inkább még senkit nem láttam ilyen állapotban. Olyan volt, mint aki megbolondult, de nem akartam elhamarkodottan ítélkezni. Alicék jobbnak látták, ha elvonulnak, pedig őket is nagyon érdekelte volna, hogy mi történt Hilaryvel. Esme és Carlisle nem szívesen, de egyedül hagytak vele. Leültem mellé a kanapéra, de fogalmam se volt, hogy mit mondhatnék. Óvatosan, de magamhoz húztam, hogy megvigasztaljam. Arra számítottam, hogy eltol magától, de nem ez történt. Szorosabban kezdett ölelni, és a sírása mintha egy kicsit csillapult volna. Percekkel később már nem zokogott, csak szorosan magához ölelt.

-Kérlek, ne hagyj el!- könyörgött.- Kérlek!

-Nem foglak.- ígértem neki. Gyönyörű aranybarna szemeit rám emelte, és mintha bizonytalanságot véltem volna felfedezni benne. Nem hisz nekem.- döbbentem rá. Közelebb hajoltam hozzá, a kezemet a tarkójára helyeztem, így húzva még közelebb magamhoz. Ajkaimat lágyan az övére helyeztem, és egy apró csókot leheltem rá. Mikor el akartam húzni a fejem, utánam kapott, és közelebb húzott magához. A nyelvével bebocsátásért esedezett a számba, amit meg is kapott, és vad táncba hívta a nyelvem. Amikor elváltunk egymástól percekkel később, fogalmam se volt, hogy most mi legyen. Hil lesütötte a szemét, mintha valami rosszat tett volna.

-Sajnálom.- nézett rám, a lesütött pillái alól.

-Mit?- kérdeztem értetlenül.

-Azt mondtad időre van szükséged, és…- a száját a számmal tapasztottam be, hogy ne mondjon semmit. Már tudtam, hogy mit kell tennem, és mit nem. Nem szabad hagynom, hogy ez az angyal szenvedjen. Nem hagyhatom, hogy még egyszer olyan állapotba kerüljön, amilyen egy órával ezelőtt volt. És legutolsó sorban nem tehetem, hogy elhagyom. Szeretnem kell. Ha hagyom szenvedni azzal mind a kettőnknek szenvedést okozok. A szívemet egyszer összetörte már, de én az övét, már többször is. Mikor elhagytam, Ő megbocsátott gondolkodás nélkül. Én miért engedném meg magamnak azt, hogy ellököm magamtól azt, akit szeretek?!

-Megígéred, hogy többet nem hagysz el?- néztem rá bizalommal a szememben.

-Nem tudnám még egyszer megtenni.- a szemében hirtelen félelem támadt, és nem tudtam, hogy mi történt.

-Mi a baj?- simítottam volna végig az arcán, de elfordította a fejét.

-Tanya?!- nem tudtam volna megmondani, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánta, de azt tudtam, hogy miért láttam félelmet a szemébe.

-Tanya meghalt.- próbáltam megnyugtatni.

-Ugye nem miattam?- nem tudtam, hogy mit mondjak. Ha most megtudja, hogy miatta öltem meg, akkor lehet, hogy megutál? Fogalmam sincs, hogy mit fog reagálni.

-Nem szeretem a hazugságokat, de ne mond el neki!- kért meg gondolatban Alice. Ezek szerint kiborulna. Vontam le a következtetést.

-Ugye nem?- Hilary szemében könnyek gyűltek, majd amíg az egyik pillanatban a kezemben tarthattam, a másikban már a szoba másik végében volt, és a fal mentén a földre csúszott le. Nem akarok hazudni neki, de ha elmondom az igazat, akkor lehet, hogy soha többé nem áll velem szóba, hiszen csak egy gyilkos vagyok. Lassan közelebb lépdeltem hozzá, mert féltem, hogy ismét elmenekül előlem. Miközben közelebb léptem hozzá, azon járt az agyam, hogy elmondjam vagy ne? Amikor odaértem hozzá, már tudtam, hogy mit teszek, de nem tudtam, hogy mondjam el.

A series of mistakes- 1.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, ami a második könyv első fejezete!

Remélem tetszeni fog nektek!

Meg szeretném köszönni nektek az elözö részhez írt kommikat!

Nagyon örültem nekik!

Küldöm ezt a részt: Rékának! (L)

Jó olvasást mindenkinek!

Puszy Chanel

10 év múlva

Edward szemszög

Tíz hosszú év telt el azóta, hogy Hilary itt hagyott. Tíz hosszú éve, hogy a halott szívem apró darabokra hullott szét. Tíz hosszú éve, hogy a bánat árnyéka ott leng a napjaimon. A családom próbált úgy tenni, mintha minden rendbe lenne, de a gondolataikat nem tudták eltakarni előlem.  Fogalmam sincs, hogy mi lehet Hilaryvel, de nem mondhatom azt, hogy nem foglalkoztat a dolog. Minden nap gondolok rá, és minden nap eszembe jut, hogy mi lett volna ha...

Vajon gondolhat rám? Vajon érez valamit irántam? Az kizárt, hogy érezne valamit, mert akkor nem hagyott volna el. Vajon mi lehet most vele? Annyit tudok, hogy tíz évvel ezelőtt beállt a Volturihoz. Még mindig ott lehet? Emberi vérrel hogy képes táplálkozni?! És miért állt be közéjük?! Ezer meg ezer kérdés merült fel bennem. Minden nap ezeken gondolkodtam, de választ sose kaptam senkitől. Nem volt senki, aki meg tudta volna válaszolni nekem ezeket. A levelét minden nap elolvastam, de hiába próbáltam, nem tudtam megfejteni. Próbáltam elfelejteni, de sose sikerült. Nem bírtam és nem is bírom elengedni a szívemből. 

Alice kopogott az ajtómon, majd berobbant volna a szobámba, ha meg nem gondolta volna magát közben. Még mindig magát okolja a történtek miatt, és fél, hogy haragszom rá.

-Nyugodtan gyere be!

-Mindjárt indulunk. Gondoltam szólok.

-Mindjárt megyek.- mosolyogtam rá, majd miután kiment, felálltam a kanapéról, és még egyszer utoljára körbenéztem a szobában.

Hilary szemszög

Tíz hosszú év. Ezalatt az idő alatt rájöttem, hogy mindent rosszul csináltam, de már nem lehet visszapörgetni az időt. Az évek során rengeteg dolog történt, de amire legjobban vágytam, az nem történt meg. Vártam, hogy egyszer csak szívem szerelme bekopog az ajtómon, és azt mondja, hogy Megbocsátok! Minden nap vártam, de sose jött. Alaszkából egyenesen a Volturihoz mentem, és be is álltam közéjük, de képtelen voltam emberi vérrel táplálkozni, így ott hagytam őket. Londonba mentem, ahol hatalmas meglepetés ért. A hasam gömbölyödni kezdett, és három héttel később, született egy fiam. Valószínűleg a képességem miatt történhetett ez meg, de megtörtént ez a lényeg. Félig vámpír csak, mert képes emberi ételt is enni, és szüksége van az alvásra is, de mint nekünk ugyan olyan fehér és kemény a bőre neki is. Ha ő nem lenne, valószínűleg már megbolondultam volna. Nicolas, mintha csak az ikertestvére lenne Edwardnak, annyira hasonlít rá. Az iskolát újra kezdtem, de szerencsére ismét nem egyedül. Nicolasnak csak tíz évesnek kellene kinéznie, de ha valaki ránéz tizenhét évesnek mondja. A képességemet tovább fejlesztettem, így a gondolatolvasás már könnyen ment, és sikerült elsajátítanom Jasper és Jane képességét. Janenel Volterrában ismerkedtem meg és nagy segítségemre volt mindenben. A képességét még nem nagyon sikerült megtanulnom akkor, mert nem sokáig tartózkodtam ott, de utána rengeteget gyakoroltam.

-Jó reggelt!- ültem le Nicolas ágya szélére, és keltegettem a kicsinek nem mondható fiamat.

-Muszáj?- nyafogott, mint egy kisgyerek.

-Igen. Muszáj.

-Csak öt perc.

Nagy nehézségek árán, de sikerült rávennem egy szem fiam, hogy kászálódjon ki az ágyból, és öltözzön fel. Úgy hasonlít az apjára, amikor hisztizik, hogy ezt most miért kell felvennie, és hogy miért kell ennyi ruha. Edward. Miért nem tudom elfelejteni?! Hiszen biztosan van már valakije, akit már el is vett, és szívből szereti.

-Anya jól vagy?- nézett rám aggódva a fiam.

-Persze. Miért?

-Már vagy öt perce mondom a hülyeségem és nem figyelsz rám.- Nicolas néha, sőt szinte mindig a hülyeségével kábít, amikor látja, hogy valami nincs rendben. Nem kérdezősködik, csak eltereli a figyelmem.

-Összepakoltad a cuccaidat?- kérdeztem egy erőltetett mosollyal az arcomon.

-Hát...izé...

-Nyomás.- mutattam az emelet felé. Egy sóhajtás kíséretében felvánszorgott a lépcsőre, mintha száz éves lenne. Pár perc múlva visszatért a táskájával a hátán, és az autó felé vette az irányt, ami egy Jaguar XF Exterior Liquid. Imádom ezt az autót, csak egy kicsit feltűnő. Az iskola London szélén volt, a házunktól csak húsz percre, így elég gyorsan odaértünk. A parkolóban alig lézengett pár diák, mert kicsit korán érkeztünk.

-Ezért költöttél ilyen korán?- nyafogott Nick.

-Nem. Azért, hogy felébredj mire kezdődik a suli- kiszálltunk az autóból és az első óránk helyszínére mentünk. Együtt volt óránk, amit egyáltalán nem bántam, mert így szemmel tudom tartani Nicolast. Nem szeretném, ha bajba keveredne. Nagyon forrófejű akárcsak az apja. Már megint Ő jut eszembe. Mindenről. Főleg úgy, hogy a fiam kiköpött apja. Hihetetlen gyorsasággal telt a nap, mert mire észbe kaptam már az ebédlő felé lépkedtem. Amikor beléptünk az ebédlőbe beálltunk a sorba, és a látszat kedvéért vettünk egy kis salátát. Nicolas szokott enni néha ilyeneket, de nem sűrűn fordul elő. Az asztalokat kezdtem nézni, hátha találok szabad helyet, de amikor az egyik asztalnál megláttam öt engem és a fiamat bámuló döbbent szempárt, teljesen lefagytam. A tálca szépen lassan kicsúszott a kezemből, és a lábaim elé esett.

-Jól vagy?- nézett rám döbbenten a fiam.

-Ez nem lehet.- suttogtam magam elé, de persze Nick és Edwardék is hallották. Edward tekintete elsötétült, majd megindult felém. A szívem, ha dobogott volna, akkor azt hiszem, hogy a torkomon keresztül távozott volna, annyira izgultam, és féltem is. A többiek próbálták megállítani, de nem tudták. A gondolataiban olvasva megtudtam, hogy fogalma sincs mit tegyen.

Gyere utánam! -üzente gondolatban. Honnan tudja, hogy olvastam a gondolataiban? Utána mentem, miután mondtam Nicknek, hogy mindjárt jövök. Az udvaron állt meg, és türelmesen várt.

-Látom találtál helyettem valaki mást.- kezdte olyan hidegen, hogy a vér meghűlt volna az ereimben, ha tudna.

-Nem találtam senki mást helyetted.

-Akkor odabent az nem a pasid mi?- kérdezte gúnyosan. Először le se esett, hogy mire gondol, de aztán igen. Azt hiszi, hogy Nicolas a pasim? Csak nekem lenne ilyen szembetűnő, hogy mennyire hasonlít rá?

-Nem. Sajnálom.

-Mit?- kérdezte ugyan olyan gúnyosan, akárcsak az előbb.

-Hogy elhagytalak. Nem azért tettem, mert nem szerettelek. Csak Tanya miatt volt.- még számomra is csak kifogásnak tűnt, pedig ez volt az igazság.

-Az már nem számít. Már régen volt. Azóta sok minden történt.- erre csak bólintani tudtam. El tudom képzelni, hogy mennyi minden történt. Amikor visszamentünk az ebédlőbe Alice a nyakamba ugrott és úgy fogadott. Annyira megdöbbentem, hogy szóhoz se jutottam.

-Miért mentél el?- nézett rám Alice, de elfordítottam a tekintetem, és Edwardra esett a pillantásom, aki erre a kérdésre felkapta a fejét, és érdeklődve nézett.

-Nem tudom. Fogalmam sincs. Akkor azt hittem, hogy ez jó ötlet lesz, és nincs más választásom, de tévedtem. Emmett állt fel az asztaltól, ahol ültek, és felém közelített. Komor volt a tekintete, de mire odaért hozzám, egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán, és egy csontropogtató ölelésben részesülhettem.

-Annyira hiányoztál nekünk hugi.- ölelt még szorosabban.

-Ti is nekem.- vallottam be.

-Akkor miért nem jöttél vissza?- szólalt meg most először Rosalie.

-Mert féltem.- suttogtam magam elé. A könnycseppek éreztem, ahogy az arcomon le egyenesen Emmett pólójára érkeznek meg.

-Sajnálom.- töröltem le a könnyeimet, majd miután kiszabadultam Emmett karjaiból, egyenesen a kocsim felé futottam. Hallottam, hogy Nicolas utánam fut, majd beszáll mellém az autóba.

-Ő volt az…

-Shh.- intettem csendre, nehogy meghallja valaki, amit mondani készül. Egyből vette a lapot, és csak később kérdezett rá, amikor hazaértünk, hogy az apja volt-e az. Miért kellett ideköltözniük? Legszívesebben összecsomagoltam volna, és már az első géppel egy másik kontinensre költöztem volna. De nem tehettem. Nem futamodhatok meg.

Másnap reggel még iskola előtt gyorsan megbeszéltük Nicolasszal, hogy mit mond Alicéknek, ha kérdezősködnek, majd indultunk is. Nem volt kedvem menni, de viszont olyan fantasztikus érzés volt látni Őt. Mikor odaértünk a szememmel rögtön őt kerestem, de csalódnom kellett, mert nem volt sehol.  Sem ő, sem az autója, csak a többiek. Nem akartam odamenni, de muszáj volt, mert a többiek vadul integetni kezdtek nekünk. Ahogy sejtettem, mindenre kíváncsiak voltak, ami az elmúlt tíz évben történt. Elmeséltem majdnem mindent, és a kitalál történethez is tartottuk magunkat. Elhívtak ma délutánra vásárolni, amibe természetesen belementem. Majdnem teljesen olyan volt minden, mint régen. Úgy tűnt, hogy senki nem neheztel rám, amiért eljöttem, de szörnyű bűntudatom volt. Leginkább Edward miatt, aki fogalmam sincs, hogy hol van.

Az órák csigalassúsággal teltek.

-Mrs. Hale!- szólított fel a kémia tanár.- Meg tudná mondani a választ?- mi volt a kérdés? Fogalmam sincs. Semmi pánik. Nyugalom. Eszembe jutott, hogy a fiam biztos tudja a választ, ezért a gondolatai segítségével sikerült válaszolnom.

-Az olyan reakciót, amelyben kettő vagy esetleg több anyag molekulája melléktermék képződése nélkül egyesül egymással, addíciónak nevezzük.- hálásan rámosolyogtam Nickre, majd ismét a gondolataimba merültem. A lányokkal megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk, majd hazamentünk Nicolasszal. Főztem neki egy kis vacsorát, megcsináltuk a leckét, majd a megbeszélt helyre mentem. Nem szívesen hagytam otthon Nicket, de nem akart jönni, és nem akartam ráerőltetni semmit. Túlságosan hamar értem oda a plázába, ezért leültem az egyik padra a szökőkúttal szemben. Egy ismerős hangot hallottam, amit ezer közül is felismernék. A hang irányába fordultam, de nem akartam a szememnek hinni. Edward ült az egyik padon, mellette egy cicababával, és éppen egymás torkát térképezték fel. Mérhetetlen düh keletkezett bennem, és hirtelen ötlettől vezérelve Jane erejét vettem igénybe. A fájdalom illúzióját keltettem benne, és örömmel néztem, ahogy szenved a lány a földön a fejét szorítva. Ez nem én vagyok!- szóltam magamra. Én ilyet sose tennék. Gyorsan észbe kaptam, és abbahagytam a lány kínzását.

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a torténetet konyvekre osztanam?

Mondjuk az egyik konyv, ami az 1-32. részig tartana, és a cime az lehetne, hogy The price of love.

A masodik konyv cime pedig az lenne, hogy A series of mistakes.

Harmadik konyv nem tudom, hogy lesz-e, de elképzelheto!

A véleményetekre kivancsi vagyok ezzel kapcsolatban!

Ha van valami jobb otletetek a cimekkel kapcsolatban, azt orommel hallgatom!

Puszy Chanel

XXXII. rész

Sziasztok!
Íme a  harminckettedik rész /utána kellett néznem, hogy hol is tartok xd/
Meg szeretnélek kérni titeket, hogy ha véleményt nem is írtok akkor a bejegyzés alján a kis négyzetek közül X-eljétek be, hogy hogy tetszett!
Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi a véleményetek erről a fejezetről!!
Kicsit rövid rész lett, de nem volt időm írni :S
Jó olvasást mindenkinek!
Puszy Chanel

Aki a földre terített nem más volt, mint Tanya. Felém ugrott, de a  döbbenettől mozdulni se bírtam. Már majdnem elért, amikor hirtelen  eltűnt. Oldalra néztem és akkor láttam meg, hogy miért tűnt el Tanya.  Edward próbálta meg lefogni, de kiszabadult a szorításából, és megint  felém vette az irányt. Már majdnem oda ért hozzám, amikor észbe kaptam,  és az utolsó pillanatban el tudtam ugrani előle. Hirtelen eltűnt a  szemem elől, majd a hallásom segítségével meghallottam, hogy hátulról  próbál megtámadni. Úgy tettem, mint aki nem tudja, hogy merre van, majd  amikor megfelelő távolságban volt, felugrottam, és a háta mögé ugrottam.  Mikor visszafordult, csak akkor láttam meg, hogy a szeme vörösen izzik.  Mikor Edward leterítette, már a családom többi tagja is megtalált  minket. Emmett és Jasper segített lefogni Edwardnak Tanyát. A fiúk elvitték Tanyát a Denali családhoz, hogy minél messzebb legyen tőlem. Egy cseppet sem voltam nyugodt, annak ellenére sem, hogy velem volt majdnem az egész család, kivéve Jasper és Emmett. Néma csendben ültünk a nappaliban, én Edward ölében, a többiek pedig mind körülöttem voltak. Minden zajra felkaptam a fejem, s próbáltak a többiek megnyugtatni, hogy nem fog újra megtámadni, főleg úgy, hogy Jasper és Emmett vigyáznak rá. Két teljes napig ki sem mozdultam a házból, de már kezdtem éhes lenni. Alice szerint nem fog semmi történni, így erőt vettem magamon, és a többiekkel elindultunk vadászni, mert már ők is éhesek voltak. A fák szélsebesen suhantak el mellettem, miközben próbáltam tájékozódni az illatok alapján. Apróbb állatokat éreztem többnyire, és egy hegyi oroszlánt is. Az oroszlán felé vettem az irányt, míg a többiek, Edward és Carlisle kivételével, egy másik állatot mentek becserkészni. Edward és Carlisle megvárták, amíg befejezem, majd követtem őket, hogy ők is vadászhassanak. Olyan volt, mint, amikor átváltoztam és nem engedtek el egyedül sehova. Miután haza értünk, minden ugyan úgy folytatódott, mint vadászat előtt. Mindenki körülöttem volt, mindenhol.

-Edward ez így nem jó!- álltam meg a lépcső közepén, amikor hallottam, hogy utánam jön.- Nem követhettek minden hova, a nap minden percében. Ne értsétek félre, mert örülök, hogy ennyire fontos vagyok nektek, de ez már egy kicsit sok nekem. A fiúk már két napja nem voltak itthon. Carlisle nem ment be dolgozni, pedig az embereknek szüksége van rá! Ki tudja hány ember halt meg, és ez mind csak miattam van!- nem vártam meg a reakciójukat, mert felszaladtam a szobámba, és megpróbáltam minél csendesebben  távozni az ablakon keresztül. Véget kell vetni ennek az egésznek. Nem élhetek folyamatosan félelemben. Nem tudom mi fog ebből az egészből kisülni, de abban biztos vagyok, hogy semmi jó. Mikor majdnem elértem a célom, egy kéz fogta meg a csuklómat, és rántott vissza.

-Miért akarsz odamenni?- kérdezte fájdalommal a szemében.

-Honnan...? Alice!- sziszegtem mérgesen.

-Nem mehetsz oda!- nézett rám határozottan.

-Nem?- kérdeztem felvont szemöldökkel.- Mégis hogy akadályozol meg benne? Bezársz a szobánkba? Lekötözöl?

-Ez nem is rossz ötlet.- villantott felém egy féloldalas mosolyt. Hirtelen körülöttem termett majdnem az egész családom. Mérhetetlen düh, és fájdalom látszott a szemeikben.

-Nem teheted ezt velünk!- állt elém Alice.

-De nem tettem semmit!- védekeztem.

-Meg akarod öletni magad!- támadott le Alice.

-Tessék?- néztem rá hatalmas szemekkel.

Hogy meg akarom öletni magam? Miért tenném azt? Még magam se tudom, hogy mit akartam tenni, de megöletni magam, azt biztos nem tettem volna. A haza felé utat csendben tettük meg. El sem hiszem, hogy ilyet gondolhatnak rólam. Mikor haza értünk, felvonultam a szobánkba, és lefeküdtem a kanapéra. Órákig bámultam a plafont, és gondolkodtam, de nem jutottam nagyon semmire. Hallottam, hogy Carlisle és Edward elmennek, hogy felváltsák a fiúkat, akik már napok óta nem voltak itthon. Nem szokásom hallgatózni, de most kivételesen kihallgattam a beszélgetésüket a többieknek. Tanya-nak az a problémája, hogy én Edwarddal vagyok együtt. És akkor békén hagyna, ha külön lennénk. Elővettem egy tollat, és egy papírt, és körmölni kezdtem. Miután leírtam mindent amit akartam, elővettem még egy papírt és azt is tele írtam. Amikor azzal is kész voltam, leraktam mind a kettőt az íróasztalra. Azután kinyitottam az erkélyajtót, és leugrottam ma már másodjára az erkélyről. Beosontam a garázsba, és az összes autónak, és Edward motorjának egy két vezetékét kihúzogattam. Nem nagyon értek hozzájuk, így fogalmam sincs, hogy mit tettem. A motoromat minél csendesebben megpróbáltam kitolni a garázsból, majd az ülés alá beraktam a táskámat, amiben iratok, és némi pénz volt. Felültem a motoromra, majd gyorsan elszáguldoztam vele. A testvéreim és Esme rögtön kirohantak, hogy megtudják hova tartok, de már messze voltam. Az utam céltalan volt, de ez nem is volt baj, mert így Alice nem tudja meg az úti célom. A halott szívem apró darabokra tört, és a könnyeim potyogni kezdtek.

Edward szemszög

-Edward annyira sajnálom!- hívott fel telefonon Alice. Ezt most nem értem. Mit sajnál? Hirtelen rossz előérzetem támadt.

-Alice mi történt?- kérdeztem félve a választól. A félelmem nem volt alaptalan.

-Hilary elment. Tanya miatt. Annyira sajnálom! Mi nem hallottunk semmit, és én sem láttam semmit!- zokogott némán Alice. Legszívesebben összeszidtam volna, de nem tehetett semmiről. Ismerem nagyon jól Hilaryt és ha elhatároz valamit, nem tudjuk megállítani. De hogy hagyhatott itt? Még csak most fogtam fel az okát, annak, hogy miért ment el. Tanya miatt.- visszhangzott a fejemben Alice mondata. Tanya felé fordultam aki a kanapén ült, és elégedett vigyorral a képén bámult rám. Eldobtam a telefonom és rávetettem magam. Carlisle és Elezar próbált meg leszedni róla, és sajnos sikerrel. Leültem a kanapéra, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit és hol rontottam el.

-Mit akarsz tőlem Tanya? Mit ártottam neked? Miért keseríted meg az életem?- néztem rá fájdalmasan.

-Én csak téged akarlak.

-Miért nem tudod megérteni, hogy NEM AKAROK tőled semmit?! Nem szerettelek, most se szeretlek, és sose foglak szeretni!

Hazafelé, most csak simán emberi tempóba mentem. Nem akartam hazamenni, mert minden csak rá emlékeztetne. Még így is nagyon gyorsan hazaértem. A többiek megtörten ültek a kanapén, és félve néztek rám.

-Edward, én annyira sajnálom!- nézett rám Alice. Én csak megráztam a fejem, és megtörten sétáltam fel a szobánkba. Az asztalon két levelet találtam, amit Hil írt. Az egyikre az én nevem volt írva, a másikra a többieké. Egy ideig csak fogtam a levelet, amit nekem címzett, és nézegettem. Féltem attól, ami benne áll. A többieknek címzett levélért lekiáltottam Alice-nek, hogy jöjjön fel, mert nekem semmi kedvem levinni. Óvatosan lépett be a szobába kopogás után, mert a gondolatai alapján, attól tartott, hogy leordítom a fejét. Egy lépést tett csak, és az ajtóban állt meg, mikor próbáltam megnyugtatni.

-Nem te tehetsz erről.- biztosítottam húgomat arról, hogy nem haragszom.

-Annyira sajnálom, hogy nem láttam.- ült le mellém a kanapéra.

-Ez a tiétek.- adtam a kezébe a levelet, ami nekik szól. Kicsit értetlenül nézte, de aztán leesett neki, hogy mi ez. Miután húgom kiment a szobából, még órákig fogtam a levelet, de nem néztem meg. Kivettem a zsebemből az ékszertartót, amibe a gyűrű volt, amivel meg akartam kérni a kezét. Így már biztos voltam benne, hogy a válasza NEM lett volna. Kinyitottam a borítékot, kivettem a levelet, és miután széthajtottam, olvasni kezdtem.

Edward!
Tudom, hogy most azt hiszed, hogy nem szeretlek, de ez nem így van! Az életemnél is jobban szeretlek, de még én magam se tudom, hogy mit akarok! Lehet, hogy sose fogod ezt megbocsátani nekem, de remélem, hogy egy napon majd találkozunk!

-Edward!- rontott be a szobámba Alice.

-Mi történt?- úgy megijesztetett, hogy majdnem elejtettem a levelet.

-Hilary …

Everlasting love or career?

Sziasztok!
Nyitottam egy új blogot, ami Taylor Lautnerrel foglalkozik! A címe: Everlasting love or career? /A címre rákattintva nézhetitek meg./
Meg szeretnélek kérni titeket rá, hogy nézzetek be, és mondjátok el a véleményeteket!
Nagyon sokat számítana!
Köszönöm szépen!
Puszy Chanel

Örök szerelem,vagy inkább karrier? Melyiket választod,ha lehetőséged adódik a hírnévre? Egy nehéz döntést még egy követ... Hogy is van ez?

Ízelítő

Nagyon sajnálom, de még nem igazán volt időm írni mostanában, de kárpótlásul hoztam nektek egy kis (nagyon kicsi) ízelítőt:D

A friss, már készülőben van, de nem nagyon akar haladni!:S
Egy szavazást írtam ki, és meg szeretnélek kérni titeket rá, hogy szavazzatok! Nagyon érdekelne a véleményetek! Köszönöm, ha szavaztok!
Remélem tetszeni fog nektek ez a kis részlet!;)
Puszy Chanel

 

Aki a földre terített nem más volt, mint Tanya. Felém ugrott, de a döbbenettől mozdulni se bírtam. Már majdnem elért, amikor hirtelen eltűnt. Oldalra néztem és akkor láttam meg, hogy miért tűnt el Tanya. Edward próbálta meg lefogni, de kiszabadult a szorításából, és megint felém vette az irányt. Már majdnem oda ért hozzám, amikor észbe kaptam, és az utolsó pillanatban el tudtam ugrani előle. Hirtelen eltűnt a szemem elől, majd a hallásom segítségével meghallottam, hogy hátulról próbál megtámadni. Úgy tettem, mint aki nem tudja, hogy merre van, majd amikor megfelelő távolságban volt, felugrottam, és a háta mögé ugrottam. Mikor visszafordult, csak akkor láttam meg, hogy a szeme vörösen izzik. Mikor Edward leterítette, már a családom többi tagja is megtalált minket. Emmett és Jasper segített lefogni Edwardnak Tanyát.

XXXI. rész

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, mert volt egy egész hetem írni.
Ezt a részt az egyik barátnőmnek ajánlom, Vivinek! /hátha ettől jobb kedved lesz/
Meg szeretném köszönni az aelőző részhez írt kommikat, és a 32 rendszeres olvasót! Nagyon örülök nektek!
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész! Sokat szendevtem vele!
Jó olvasást!
Puszy Chanel

Cristopher

-Mi a baj? Elfelejtettem valamit felvenni?- néztem végig magamon, de mindent rendben találtam.
-Azt hiszem ők még nem tudnak arról, hogy tudsz sírni.- súgta a fülembe Edward.
-Azt hiszem, igazad van. Nem tudtam hogy a vámpírok le tudnak fagyni.- néztem a többieken végig.- Mikor fognak magukhoz térni?- kérdeztem Edwardtól.

A többiek gyorsan magukhoz tértek, de már így is késésben vagyunk, mert még el kellett magyarázni nekik, hogy miért. Tíz perc van csak az első óra kezdetéig, így még a szokásosnál is gyorsabban kell vezetnünk. Nagyon régen vezettem autót, így egy kicsit furcsa volt, de sikerült tartanom a tempót a száguldozó Rosalie-val. Amikor odaértünk az iskolába, nem volt szabad parkolóhely, csak egy, de oda beálltak Rosalie-ék. Emmett nagyon vigyorgott, mikor látta, hogy nincs egyetlen egy szabad parkolóhely sem. Mivel neki egyel több órája volt, nem állhattam be mögé.
-Ki mögé álljak be?- kérdeztem Edward-tól egy ördögi vigyorral az arcomon.
-A fekete Mercedes mögé.- mutatott hátra.
-Miért pont oda?- kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Bosszú.- felelte kicsit mérgesen, amiből azt szűrtem le, hogy jobb, ha most nem faggatom. Majd elmondja, ha akarja. Eleget tettem Edward utasításának, és szépen beálltam a Mercedes mögé. Még éppen beértünk az első órára, ami kémia volt. Nem igazán tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Gyorsan telt az óra, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Edward miért akarta, hogy oda álljak be. Alice biztos tudja. Ugrott be hirtelen az energia bomba testvérem. Annyira elgondolkodtam, hogy észre se vettem, hogy vége van az órának. Már mindenki kiment, csak mi voltunk bent Edwarddal. Próbált felébreszteni az elmélkedésemből. Először csak a kezét legyezte a szemem előtt, majd rázogatni kezdett, mire ráemeltem a tekintetem.
-Mehetünk?- kérdeztem mosolyogva, mintha semmi se történt volna.
-Öhm. Persze.- válaszolt kicsit csodálkozva. A következő óra még rosszabb volt, mint az első. A "kedvenc" órám volt. Ami nem más, mint a történelem. Már a szó kimondásakor is kiráz a hideg. Igazából szeretem a történelmet, csak a tanárnővel nem vagyunk valami jóba. Mikor rám néz, már akkor rosszul vagyok. Óra után mentünk ebédelni. A többiek már ott ültek és ránk vártak.
-Alice. Beszélhetnénk?- kérdeztem meg, mikor odaértünk hozzájuk.
-Persze.- állt fel, és indult meg felém. Az iskola másik végébe mentünk, hogy ne hallják a többiek, hogy miről beszélünk.
-Azt szeretném megkérdezni, hogy nem tudod kié az a fekete Mercedes, amelyik mögé beálltunk?
-De,egész véletlenül tudom.-mosolyodott el .- Egy másodikos srácé, akit úgy hívnak, hogy Christopher Johns. Nagyon helyes srác, de miért is érdekel téged?- nézett rám felvont szemöldökkel.
-Csak azért, mert Edward direkt azt mondta, hogy oda álljak be, és hogy ez lesz a bosszúja. De miért? Mit tett Cristopher?
-Még semmit, de majd fog.
-De mit?
-Megmutatom.- a kezével a fejéhez mutatott, így jelezte, hogy gondolatban. Egy kis konventráció után sikerült megnéznem Alice látomását. Pillanatok alatt megértettem, hogy miért húzta így fel magát szerelmem.
-Ez nem fog megtörténni.- ráztam a fejem.
-Reméljük.- mikor visszamentünk a többiekhez, mindenkin látszott, hogy eszi őket a kíváncsiság.
Az utolsó óránk után, amikor mentünk a parkolóba, hangos káromkodást hallottunk.
-Ez nem igaz!- kiabált egy srác, mint egy elmebeteg.- Sziasztok!- jött oda hozzánk Cristopher.- Bocsi de nem tudjátok, kié ez a tragacs?- mutatott Edward autójára.
-De véletlenül tudjuk, hogy kié.- válaszoltam egész nyugodtan. Edwardról nem lehetett ugyan ezt elmondani.- Nyugodj meg.- simítottam végig a mellkasán. Már láttam a lelki szemeim előtt, hogy neki ugrik a torkának, mert a kocsiját szidják.
-Hogy nyugodjak meg? Hallottad mit mondott!
-Kérlek menjünk.- húztam magam után. A slusszkulcsot kivettem a zsebéből, és beültem a volán mögé. Edward beült mellém, majd el hajtottam Cristopher mellől, akinek csak most esett le, hogy kinek az autóját tragacsozta le.
-Amit Alice látott, nem fog bekövetkezni.- mondtam út közben.- Tudod, hogy téged szeretlek a világon a legjobban. - néztem a szemébe, amibe meglepettség, és szerelem tükröződött.
-Én is téged szeretlek.

Mikor hazaértünk, csak Esme volt otthon, mert Carlisle-nak bent kellett maradnia egy sürgős ügy miatt, a többiek meg még az iskolában szenvednek.
-Segítsek valamit?- kérdeztem Esmet, mert már megöl az unalom.
-Köszönöm kicsim, de csak be kell vásárolni, azt meg meg tudom csinálni én is.- mosolygott rám.
-Én elmennék szívesen vásárolni Edward-dal.- nyomtam meg a szerelmem nevét, mire ő a nappaliban egy nagyot sóhajtott.- Itthon megöl az unalom.
-Ha ennyire szeretnél, akkor mehetsz te is.
-Köszönöm.- öleltem meg. Vigyorogva kiugráltam a nappaliba; a szerelmemhez, aki éppen baseball meccset nézett.- Edward indulás.- néztem rá szigorúan.
-Muszáj?- kérdezte azokkal a gyönyörű kiskutya szemeivel. Nem szabad bedőlnöm neki. Nem szabad.- mondogattam magamba. Egy vigyor terült szét az arcán, amikor látta, hogy sikerülni fog, de összeszedtem magam.
-Igen. Muszáj.- a vigyor rögtön lehervadt az arcáról.
-Minek kell egyáltalán vásárolnunk?- morgolódott magában Edward út közben. Szerencsére nem sokan voltak a bevásárló központban, így elég gyorsan haladtunk. Edward tolta a kocsit, én meg dobáltam bele az árut.
-Sziasztok. Tudnátok segíteni?- jött oda hozzánk egy csaj, aki pont egy osztályba jár velünk.
-Szia. Mit keresel?- kérdeztem kedvesen, bár az nagyon idegesített, hogy le se veszi a szemét Edwardról.
-Sehol nem találom a citromlevet.- rámosolyogtam, majd a háta mögé mutattam, mert ott volt. A gondolataiból megtudtam azt, amit sejtettem, hogy csak Edward segítségét akarta igénybe venni, aki persze egész idő alatt meg se szólalt.
A vásárlás alatt más nem történt. Szerencsére. Az a csaj meg jobban jár, ha többet nem megy Edward közelébe.
Mikor hazaértünk, a fiúk bepakolták a táskákat, én pedig felmentem lezuhanyozni. Mivel ma péntek van, lesz két nap, ami suli mentes. Miután megfürödtem, és átöltöztem, leültem az ágyra a laptopommal együtt. Megnéztem az ismerőseimet, akik mind azt hiszik, hogy meghaltam. Legjobban az hatott meg, amikor Leila adatlapján az alábbi idézetet találtam:
"A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér. "*
"Hilary! Örökké szeretni foglak, és sosem felejtelek el! Barátnőd Leila" 
Egy link volt található a lap alján. Hilary emlékére címmel. Rákattintottam, és egy blog jött be. A fejléc egy rólam és Leiláról készült kép volt, amin éppen szokásunkhoz híven éppen ökörködtünk. Szerintem olyan kép nem is készült, amin komolyak vagyunk. Az oldalsávban megtaláltam a blog szerkesztőit. A főszerkesztő Leila. A társszerzők pedig Stefan, Ashley, Rob, Bella, Mike, Jessica, Angela, Tom- az első szerelmem, Petra- bridgewill-i barátnőm, és még sokan mások. A bejegyzések között amikor keresgéltem, a rengeteg emlék mellett, egy cikket találtam.
"Kegyetlen gyilkosság áldozata lett a fiatal londoni lány" 
A cikkben azt írták le, hogy miért haltam meg a rendőrök szerint. "Feltehetőleg erőszakosan bántalmazták, majd felgyújtották a tizennyolc éves Hilary Osment-et. Egy London széli raktárban találtak rá a holttestre, miután eloltották a tüzet, ami a lány halálához vezetett. A gyilkos után még folyik a nyomozás." A cikk még folytatódott, de ennyi is elég volt belőle. A könnyeim már az elején potyogtak, de még most is.
-Mit olvasol?- karolt át hátulról Edward. Észre se vettem, hogy bejött. Odaraktam elé a laptopot, majd elkezdte ő is olvasgatni. -Ki az a Tom?- kérdezte hirtelen.
-A volt barátom.- válaszoltam egyszerűen. Ezzel le is zártuk ezt a témát, de biztos vagyok benne, hogy még szóba fog kerülni. Miután elolvasta, elmentünk vadászni. Egymás mellett futottunk, mikor valami, vagyis valaki magával rántott. A földön fekve találtam magam másodpercek alatt. Gyorsan felálltam, és szembesültem a támadómmal, aki már a tekintetével is meg tudott volna ölni.

*Conrad Aiken

Sziasztok!

Sziasztok!
Van aki örül, és van olyan aki nagyon szomorú. Én a szomorúak csoportjába tartozom, de szerintem nagyon sok mindenki. A szomorúság oka természetesen a SULI!:S
A koránkelések, a sok lecke, unalmas órák, csökkentett netezési lehetőség /a legjobban ez visel meg xd/, a szörnyű tanárok /sajnos az én sulimban a legtöbb tanár ebbe a kategóriába tartozik :S/, de aminek örülök az az, hogy találkozhatok a régen látott osztálytársaimmal. Végre van valami jó oldala is a sulinak! :D
Lehet, hogy egy kicsit sokat dumáltam, és unalmasat is. Bocsi e miatt mindenkitől!
A lényeg az, hogy folytatni fogom, de nem tudom mikor. Az biztos, hogy nem hagyom abba, mert ez az egész egy része lett az életemnek, aminek nagyon is örülök. Ebbe a feljegyzésbe most egy kicsit írtam magamról, de annyit biztos mint minden fejezetemben. Mert Hilary=Chanel. Vagyis Hilary természete olyan mint nekem. Hilary röviden én lennék. Tudom, hogy fényképnek mást raktam be, de... Na mindegy!
Na itt most már abba is hagyom a sok dumát!xd
Hamarosan jelentkezem!;)
Puszy Chanel

XXX. rész

Sziasztok!

Itt is van a harmincadik fejezet!

Remélem tetszeni fog nektek!

Köszönöm R.S., hogy felraktad az előző részeket!

Ezt a fejezetet neked küldeném!

Jó olvasást mindnekinek!

Puszy Chanel

-Na végre itt vagy!- méltatlankodott Alice.
-Mit szeretnél?- tértem a lényegre.
-Meg szeretnélek kérni, hogy segíts nekem.- nézett rám könyörgő szemekkel.
-Miben?- kicsit megkönnyebbültem, hogy nem történt semmi rossz dolog.
-Edwardnak szeretnék venni egy ajándékot, de csak a te fejedben nem tud olvasni.
-Mire föl szeretnél venni neki ajándékot?- lepődtem meg.
-Csak meg szeretném lepni valamivel.
-Persze, hogy segítek. Van valami konkrét elképzelésed?
-Természetesen van.-mosolygott Alice.- Egy zongorát szeretnék venni neki.
-És mikor?
-Majd valamelyik nap, de addig is óvatosan akkor a gondolatokkal, amikor gyakoroltok. És köszönöm.- ölelt meg.
-Nincs mit.- elindultunk a következő órára, ami matematika volt. Amikor beléptem a terembe Edward már bent ült, de egy csaj ült mellette, és dumált neki.
-És van barátnőd?- kérdezte a csajszi. Odamentem hozzájuk, majd megkocogtattam a vállát a csajnak, aki undorral nézett fel rám. Nem tudom, mit gondolhatott, de szerelmem keze az asztalon ökölbe szorult.
-Nem látod, hogy beszélgetünk?
-Már ne haragudj, de a helyemen ülsz.- mondtam nyugodt hangon.
-Már ne haragudj, de miért lenne a te helyed? Van egy a terem végében. Ott van a te helyed.
-Először is Ő az én barátom. Másodszor, neked lenne ott a helyed, hogy senki se lássa a letört körmödet, és a zsíros hajadat. De tudod mit? Majd akkor én keresek neked másik helyet, ha magadtól nem találsz!- néztem rá cseppet sem kedvesen. Már éppen fel akartam rángatni a székből, amikor felemelte a lapos hátsóját a székemről a kis csaj. Morgolódva hátra sétált az egyetlen egy üres helyre, én pedig leültem Edward mellé cseppet sem nyugodtan.
-Köszönöm.- ölelt volna meg, de leráztam a kezeit magamról.- Mi a baj cica?- nézett rám értetlenül Edward.
-Semmi.- válaszoltam elfordulva tőle, miközben egy ceruzát szorongattam, ami szépen lassan megadta magát, és apró darabokra hullott.
-Aha. Látom.
Az óra hátra levő részében hozzá se szóltunk a másikhoz. Nem tudom miért, de úgy felhúztam magam azon a csajon. Edward nem úgy tűnt, mint akit nagyon zavarná, hogy éppen próbálták felszedni. Az óra végét jelző csengőt vártam már a legjobban. Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem Edwardtól. De még nem most, majd később, ha lehiggadtam. Előtte viszont még jól kidühöngöm magam. Mikor megszólalt a csengő, én voltam az első, aki elhagyta a termet. Edward persze utánam jött, és próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a bajom, de nem sikerült neki. A többiek az udvaron voltak, így odamentem hozzájuk, mert nem rájuk voltam mérges, hanem az idióta testvérükre. Egyből látták, hogy valami nem stimmel.
-Mi történt?- kérdezte Rose.
-Nem áll velem szóba.- mondta Edward csalódottan.
-Valamivel nagyon felhúztad.- állapította meg Jasper.- Ilyen mérgesnek még senkit nem láttam, és éreztem.- torzult el az arca.
-Bocs. Inkább megyek.- kértem tőle bocsánatot, majd inkább a motorom felé vettem az irányt. Az is megfordult a fejemben, hogy apró darabokra töröm szét, de túlságosan is a szívemhez nőtt. Felpattantam rá a lehető legkecsesebben, miután a táskámat beraktam az ülés alá. A bukósisakkal nem törődtem, hisz nem tud nekem ártani semmi. Előbb teszek kárt én valamiben. Felbőgettem a motort- mire mindenki rám kapta a tekintetét- majd a lehető leggyorsabban elindultam, és meg sem álltam addig, amíg ki nem fogyott a tank. Még időben észrevettem, és meg tudtam állni egy benzinkútnál. A tankolás után még mindig nem voltam valami nyugodt. Hirtelen ötlettől vezérelve a Denali család felé indultam. Egész jóba lettem mindenkivel, főleg Kate-tel. Amikor odaértem mindenki otthon volt. Carmen és Elezar a nappaliban ültek, Irina és Kate pedig fent voltak a szobájukban.
-Hilary drágám! Mi járatban?- kérdezte Carmen miután megölelt.
-Kate itthon van?
-Fent a szobájában. Nyugodtan menj fel hozzá.
-Köszönöm.- felmentem az első emeletre, ott is a legutolsó szoba felé vettem az irányt. Bekopogtam, majd mikor Kate megengedte, hogy befáradjak a szobájába, bementem.
-Szia Hilary!- ugrott a nyakamba Kate.
-Szia!
-Miért jöttél? Ne érts félre, tudod, hogy neked mindig örülök, csak úgy tudtam, hogy mától iskolába fogtok járni.
-Iskolába is járunk, csak eljöttem.- vontam meg a vállam, miközben leültem mellé a kanapéra. Elmeséltem Kate-nek mindent, de rájöttem, hogy mindent én reagáltam túl. Gyorsan elköszöntem Katetől, és hazafelé vettem az irányt. Fel sem tűnt, hogy milyen sokáig voltam itt, pedig már elmúlt este tíz is. Gyorsan hazaértem. Begurultam a motorommal a garázsba, majd beléptem a nappaliba. Mindenki lent ült, és az érkezésemre felkapták a fejüket. Mindenki arcán egy megkönnyebbült mosoly jelent meg, kivéve Alice látszott egy kicsit szomorúnak. Edward is lent ült. Beszélni akartam vele, de nem mindenki előtt. Gondolatban üzentem neki, hogy menjünk fel, mert beszélni szeretnék vele. Egyáltalán nem könnyebbült meg, sőt még szomorúbb lett. A többiektől később kérek bocsánatot. Először Edwarddal szeretném tisztázni a dolgokat. Leültünk egymás mellé a kanapéra, s néhány percig csendben, vártuk, hogy valamelyikünk indítson. Nem tudtam, hogy mit mondjak.
-Mielőtt szakítunk, kérlek mondd el, hogy miért rohantál el ma?- a szám is tátva maradt. Most szakítani akar velem?!
-Te...most szakítani...akarsz?- kérdeztem kicsit akadozva. Felálltam a kanapéról, s fel-alá kezdtem járkálni a szobába.
-Én nem. Te akarsz velem.- én? Én nem akarok vele szakítani. Éppen, hogy bocsánatot akarok kérni tőle.
-Én nem akarok! Nagyon szeretlek, és bocsánatot akartam kérni, amiért olyan hülyén viselkedtem.- átszelte a kettőnk közötti távolságot, s a karjaiba zárt.
-Azt hittem, hogy szakítani akarsz velem!- ölelt meg szorosan.
-Bocsáss meg!- néztem a szemébe könyörgően.
-Nincs miért bocsánatot kérned.- végig simított az arcomon, majd csodálkozva nézte a kezét. Ránéztem a kezére, s valami folyadék szerűség volt rajta. Ha nem lennék vámpír, és nem lenne képtelenség azt mondanám, hogy könnyeztem.
-Az mi?- kérdeztem Edwardtól.
-Úgy néz ki, hogy könnyezel.- adott választ a kérdésemre úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-De az lehetetlen.
-Nem. Elezar azt mondta, hogy minden képességet át tudsz venni. De azt nem mondta, hogy csak vámpírokét.- még egy kicsit egymás karjaiban álltunk a szoba közepén, majd lementünk a többiekhez. Bocsánatot kértem mindenkitől, és szerencsére senki se haragudott rám. Inkább csak aggódtak.
-Felmegyek lezuhanyzok.- mondtam Edwardnak.
-Edy fiú nem tart veled?- kérdezte pimaszul Emmett.- Segítene megmosni a hátad.- vigyorgott kajánul.
-Hogy neked milyen jó ötleteid vannak Emmett. Milyen jó hogy mondtad. Köszönöm Emmett.- mosolyogtam rá, Emmettnek a vigyor szüntelenül az arcán volt, a többiek pedig próbálták visszafogni a nevetésüket. Több kevesebb sikerrel. Megfogtam Edward kezét, és az emelet felé kezdtem húzni.

Nem sok kedvem volt menni iskolába, de azt mondták, hogy muszáj. Felöltöztünk Edwarddal, majd mentünk is le a többiekhez, akik már indulásra készen álltak a garázsban. A motorozáshoz nem volt hangulatom, így autóval mentünk, Edward Volvojával.
-Vezethetek?- kérdeztem boci szemekkel.
-Igen, de csak óvatosan! Vigyázz az én szemem fényére!- simított végig az autóján szerelmem.
-Szóval ő a te szemed fénye. Én ki vagyok neked?- kérdeztem csípőre tett kézzel, és felvont szemöldökkel.
-Ez egyszerű. Te vagy nekem a lét, a tudat, az élet, a mindenség.
-Hogy ez milyen nyálas!- fintorgott Emmett.- Mindjárt hányok!
-Fogd már be!- adott neki egy nyaklevest Rosalie. Az arcomon éreztem, ahogy pár könnycsepp legördül, majd halk puffanással földet érnek. Közelebb léptem Edwardhoz, majd szorosan magamhoz öleltem, miután megcsókoltam. Ebbe a csókba minden érzésemet belesűrítettem. A szerelmet, a vágyat, a féltést, a mindenséget.
-Nem szívesen szakítom meg ezt a pillanatot, de iskolába kell mennünk.- mondta Alice. Elengedtem Edwardot, majd indultunk volna, ha a többiek is megmozdultak volna, de csak engem bámultak mindannyian.

29.rész

Megint jelentkezem :) Felraktam a 29.rész. Jó olvasást!

Pxy:R.S.

 Gyorsan felvettem egy új felsőt, és egy gyors csók után Edwarddal kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn. A többiek a nappaliban ültek még mindig, kivéve Emmettet.

-Remélem végre valaki ellátja az én drága férjecském baját.- vigyorgott Rosalie.

-Ugye nem lesz semmi baj?- kérdezte aggódva Edward Alicetől.

-Maximum annyi, hogy egy kicsit visszavesz az arcából a bátyus.- mondta Jasper.

-Az egyszerűen képtelenség.- törtem le Jaspert.

-Nem lesz semmi baj.- nyugtatta meg Alice Edwardot.

-Muszáj ezt csinálni gyerekek?- aggodalmaskodott Esme.

-Sajnálom Esme, de már elegem van a nagyképű bátyámból!- elindultam a többiekkel a nyomomban a bátyuskám megalázására, a többiekkel a nyomomban. Emmett már kint várt a hház előtt.

-Azt hittem meggondoltad magad.- vigyorgott szüntelenül a nagy melák.

-Nincs akkora szerencséd.- vigyorogtam most már én is.

-Gyere.- hívtam magamhoz. Mint egy puskagolyó úgy száguldott felém, majd próbálta rám vetni magát, de egy ügyes mozdulattal elhajoltam előle. Mint egy dühös bika úgy vágtatott felém, hogy leterítsen, de nem sikerült neki, mert egy gyors mozdulattal felugrottam egy fára. Tehetetlenül forgolódott körbe, mert sehol se talált. Mikor éppen a fa alá állt, amin voltam, a nyakába ugrottam. Ijedtében ugrott egyet, majd megpróbált a földre teríteni, de ismét gyorsabb voltam, és leugrottam róla a háta mögé, s az egyik lábammal kirúgtam a lábait. Gyorsan felugrott, majd az egyik fának hajított. A többiek ijedten kapták a kezüket a szájuk elé, de a fán kívül, aminek nekilökött senkinek nem lett semmi baja. Szegény fa kettétört a lökés következtében. Mosolyogva léptem ki a porfelhő elé, és rontottam neki Emmettnek, aki háttal állt nekem. Mielőtt odaértem volna, megfordult, s épp ki tudott térni előlem, de mikor nekirontottam másodjára, már nem volt ilyen szerencsés, mert nekilöktem egy fának, vagyis inkább kettőnek, amiket mind ki is döntött, és amikor fel próbált kelni, vissza lenyomtam a földre.

-Nyertem.- vigyorogtam rá harminckét fogas mosolyommal. A többiek a verandán tapsoltak, és mosolyogtak rám.

-De..de...de.- dadogott Emmett bácsi.

-Majd máskor.- mosolyogtam rá, majd visszamentem szerelmemhez, aki egy csókkal gratulált.

-Van egy nyereményed.- mosolygott Edward.

-Miért?- néztem rá csodálkozva.

-Amiért megleckéztetted Emmettet.

-Ugyan. Az semmiség volt.- legyintettem egyet.

-Gyere.- fogta meg a kezem, majd elkezdett húzni a garázs felé.

-Edward nem szeretném, ha rám költenéd a pénzed!- makacsoltam meg magam.

-Kire költeném, ha nem rád??- vonta fel a szemöldökét, majd tovább vezetett a garázsba. Valami le volt takarva egy ponyvával.

-Nézd meg.- odasétáltam hozzá, és lerántottam a ponyvát az ajándékról, ami nem más volt, mint a motor az áruházból.

-Edward.- sóhajtottam egyet.- Nem fogadhatom el.- néztem rá szomorúan.

-Elő karácsonyi ajándék.

-De még csak augusztus vége van.

-Kérlek fogadd el. NAgyon szomorú lennék, ha nem fogadod el.

-Jól van, de mást ne vegyél nekem.

-Azt nem tudom megígérni.- nézett rám angyali arccal.

-Köszönöm.- öleltem meg.

A napok hihetetlenül gyorsan teltek, s már csak arra figyeltem fel, hogy pár óra múlva iskolába kell mennem, amit nem nagy örömmel teszek. A motoromat nagyon szeretem, és imádok száguldozni vele. Edward is vett magának egyet, hogy ne egyedül motorozzak. Az elmúlt három hétben sikerült megtanulnom azt, hogy hogyan mutassam meg a gondolataimat Edward előtt, és most éppen Edward képességét tanulom.

<i>-Izgulsz?</i>- kérdezte Edward gondolatban, a szobánkban egymás karjaiban fekve.

-Nem. Vagyis egy kicsit.- válaszoltam, de hangosan, mert egyszerre a kettőt, hogy megmutassam, és olvassam is a gondolatokat még nem ment.-Te?

<i>-Nem. Már annyiszor váltottam iskolát, hogy megszoktam.</i>

<i>-Bejöhetek?</i>- kérdezte Alice.

-Persze.- válaszoltunk egyszerre Edwarddal, s már nyílt is az ajtó, és az energia bomba testvérem már bent is volt a gardróbunkban.

-Alice. Keresel valamit?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Igen. Neked valami csini rucit.

-Oké, csak ne szoknya legyen.

-Rendben.- válaszolt rám se nézve, tovább kutatva a ruháim között.- Meg is van.- lépett ki a gardróbból egy fekete nadrággal, egy So What! feliratú felsővel, egy fekete tűsarkú cipővel, és a fekete bőr dszekimmel a kezében. Lerakta a fotelba, majd visszasétált ismét a ruhák közé. Edward-nak keresett valamilyen ruhát, amit gyorsan meg is talált. Egy fekete farmer nadrággal, és egy szürke, arany mintás pólóval tért vissza.

-Ezeket vegyétek fel!- adta ki a parancsot Alice, majd mielőtt még kiment volna, elkezdett keresgélni pár ékszert is. Egy rombusz alakú fülbevalót, és egy három soros fekete-fehér-arany nyakláncot rakott a ruhák mellé.- Öltözzetek, mert elkésünk!- pattogott Alice.

-Értettük főnökasszony.- gúnyolódott Edward. Mielőtt még Alice kiment volna kinyújtotta Edwardra a nyelvét. Felkeltem Edward öléből, és a fürdőbe indultam a ruhákkal, amiket Alice kikészített. Rendbe szedtem magam, majd átadtam szerelmemnek a fürdőt, aki kicsit csalódott volt, hogy nem csatlakozhatott hozzám. Mikor ő is kész lett, a táskámat a vállamra raktam, majd kézen fogva lesétáltunk a többiekhez, akik már az ajtóban vártak ránk.

-Indulhatunk?- kérdezte Alice vigyorogva.

-Jah.- sóhajtott Jasper és Emmett. A garázsba mentünk mindannyian, miután elköszöntünk Esmetől és Carlisletól, akik sok sikert kívántak az első naphoz. Emmett és Rosalie a piros BMW-vel, Alice és Jasper a sárga Porschéval mennek, mi pedig Edwarddal motorral. Még sose próbáltam tűsarkúban, de most kipróbálom. Beraktam a táskám az ülés alá a bukósisakom pedig felvettem, mert nem szeretném, ha a hajam összegubancolódna. Miután mindenki elkészült kigurultunk egymás után a garázsból. Elől mentek Alice-ék, utána Rosalie-ék, majd mi Edward-dal egymás mellett. Az út az iskoláig húsz perc volt csak. Már rengetegen voltak az iskola parkolójában, és az érkezésünkre mindenki felfigyelt. Egymás mellé parkoltunk le, de mielőtt levettem volna&nbsp; a sisakom, megpróbáltam a gondolatokban olvasni.

<i>-Milyen szép motorok!</i>- ámuldozott az egyik srác.

<i>-Milyen helyes srác a motoros!- </i>gondolta egy csaj, aki már nem sokáig fog gondolkodni, ha még egyszer ilyeneket gondol. Felvettem a legbájosabb mosolyom, majd levettem a bukósisakot.

<i>-Ez egy csaj, és nem is akármilyen!</i>- csodálkozott egy fiú.

<i>-Wow.-</i> a legtöbb gondolat csak ennyi volt, amin egy jót mosolyogtam. Leszálltam a motorról, a bukósisakot lecseréltem a táskámra, majd odasétáltam Edward mellé, majd megcsókoltam. Megpróbáltam ismét olvasni a gondolatokban, de most nem ment.

-Jó lenne, ha elszakadnátok egymástól és mennénk az órarendekért.- méltatlankodott Alice. Megfogtam Edward kezét, majd a titkárság felé vettük az irányt. Mindenki minket bámult, de nem érdekelt. Sőt. Inkább jól esett. A titkárságon felvettük az órarendünket, majd megkerestük az első óránk helyszínét. Első osztályba kezdtük, hogy minél tovább lehessünk itt. Edward-dal közös lesz az összes óránk, amit egyáltalán nem bánok. Beültünk a terembe, ahol az első óránk lesz, fizika. Sose szerettem a fizikát, és ez most se változott meg, attól, hogy átváltoztam. Megpróbáltam a gondolatokban olvasni, és most sikerült is. Volt egy lány, aki a körmével volt elfoglalva, hogy milyen szép lenne, ha... Ezen majdnem elröhögtem magam, de nem csak én, hanem Edward is. A gondolatok között Alice-t is hallottam, hogy óra után találkozzunk, de csak kettesben. Gyorsan eltett a fizika óra, és egy gyors csók után mentem, hogy megkeressem Alice-t, hogy mi olyan fontos dolog. Kicsit félek, hogy mi történt. Lehet, hogy egy látomása volt?

Edward mocija:

Hilary ruhája:Edward pólója:

28.rész

Most,mint azt már írta Chanel is én jelentkezek,és írjatok komiban,vagy a chatbe,hogy mikorra óhajtjátok a 29. rész. Mert megkaptam ;) Jó olvasást,és lepjétek meg Chanelt pár komival ;)

Pxy:R.S.

 -Hilary képessége a világ összes képessége.- ezt most nem értem. A világ összes képessége?!
-Elnézést Elezar, de én ezt most nem értem.
-Nyugi hugi! Én sem értem.- fintorgott Emmett.
-Akkor elmagyaráznám, hogy mindenki megértse. Hilary bárkinek át tudja venni a képességét, vagy éppen blokkolni tudja őket az akaratával. E miatt tud úgy ellenállni a vérnek is.
-És hogy tudja átvenni más képességét?- kérdezte Rosalie.
-Az akaraterejével. Ha nagyon erősen koncentrálna, és azt szeretné, hogy Edward tudjon olvasni  a gondolataiban, akkor látná a gondolatait, persze csak addig ameddig szeretné.-Edwardra néztem, akinek a hír hallatán felcsillant a szeme. Megszorítottam a kezét, és egy aprót bólintottam, hogy megpróbálom felfedni a gondolataimat előtte. Nem biztos, hogy sikerülni fog, de ha Edward szeretné tudni, hogy milyen hülyeségek járnak a fejemben, és ettől boldog lesz, akkor annyit gyakorolok, amíg sikerülni nem fog. Becsuktam a szemem, az elmém kiürítettem, és csak egy valamire gondoltam. Egyetlen egy szóra, mellyel érzéseim töredékét tudom kifejezni iránta. Szeretlek! Csak ez az egyetlen szó volt megtalálható az elmémben. Erősen koncentráltam, de úgy tűnik nem eléggé.
-Sajnálom, de nem megy még.-néztem bűnbánóan Edwardra.
-Semmi baj. Majd próbálkozunk. Időnk, mint a tenger.- mosolygott rám azzal a csibészes féloldalas mosollyal, amit annyira imádok.
-Időbe telik, amíg megtanulod a képességeket.- mosolygott rám bátorítóan Elezar.
Még beszélgettünk pár óra hosszát, amíg fel nem kelt a nap. A hazafele távot ismét futva tettük meg.
-Mit csinálunk ma?- kérdezte Rosalie.
-Nekem vannak ötleteim.- vigyorgott kajánul Emmett.
-Ma mindenki vásárolni megy.- adta ki a parancsot Alice.
-Ohh.- sóhajtottak egyszerre a fiúk.
-Alice drágám mi nem tudunk menni Esmevel.- mondta Carlisle.

Pár órával később már az üzleteket jártuk. Emberként biztos nem bírtam volna ennyi boltot végig járni, de most vámpírként nagyon jó volt. Már értem, hogy miért szeretik ennyire a csajok a vásárlást. Olyan jó érzés volt, hogy nem érzek semmi késztetést az embervérre. Persze még így is figyeltek rám a fiúk, de nem zavart. Az egyik boltból mikor jöttünk ki megláttam egy csodálatos motort kirakva. A motor felé vettem az irányt, ami egy vörös Suzuki GSX 650 Fa K9 volt. Nagyon szeretem a motorokat, annak ellenére, hogy nem valami sokat értek hozzájuk.
-Ez egyszerűen gyönyörű.- ámuldoztam.
-Van ízlése a csajnak.- mondta Emmett.
-Szeretnéd?- ölelt át hátulról Edward.
-Igen, de nekem nincs egy vasam se, és ez nagyon drága.- mutattam az árára.
-Nekem van pénzem, és nem is olyan drága. Hol lehet megvenni?- nézett körül szerelmem.
-Nem szeretném, ha te fizetnéd! Ha nincs rá pénzem, akkor nincs. Majd keresek valami munkát.
-Jah persze. Három hét múlva irány az iskola. Mindjárt vége a nyárnak.
-Ezt most ugye nem mondod komolyan?- fordultam felé határozottan, de elég nehéz volt levennem a szemem erről a csodáról.
-Hála a képességednek, és de komolyan mondom.- ilyen nincs. Minek kell iskolába járnom? Van időm bőven még kijárni majd az iskolát.
-Ez nem igaz.- dühöngve tovább mentem. Igazából nem tudom, miért akadtam ki ennyire. Hallottam, hogy a többiek, vagyis csak Emmett utánam fut, de persze csak emberi tempóban.
-Várj meg Hil baby!
-miért?
-Egyedül tudod, hogy nem engedhetlek el.
-Tudom.-sóhajtottam.
-Miért húztad így fel magad?
-Igazából. Fogalmam sincs.- rántottam meg a vállamat.- Azt hiszem, hogy az idegesít, hogy az a csoda odabent- mutattam hátra a plázára- sose lehet az enyém.
-Miért ne lehetne a tiéd?- kérdezte mosolyogva.
-Bocsánatot kell kérnem a többiektől a viselkedésem miatt.
-Nem viselkedtél hülyén.- ölelt át.
-Edwardon töltöttem ki a dühömet, pedig csak jót akar.
-Szerintem könnyen ki tudod engesztelni Edy-fiút.- kacsintott rám a szokásos kaján vigyor kíséretében.
-Olyan perverz vagy!- löktem oldalba.
-De azért szeretsz ugye?
-Hát persze.- öleltem meg.
-Én is téged húgi!
-Menjünk haza!

Mikor hazaértünk a többiek már otthon voltak. Mindannyian lent voltak a nappaliban, s amikor beléptünk minden szem ránk szegődött.
-Bocsánatot szeretnék kérni mindenkitől, amiért olyan hülyén viselkedtem.- hajtottam le a fejem.
-Nem is viselkedtél hülyén.- próbált vigasztalni Alice.
-Dehogynem. Főleg Edwarddal. Rajta töltöttem ki a dühömet. Sajnálom.- néztem rá.
-Ugyan. Hisz ez volt idáig az első kiborulásod.- hirtelen előttem termett, s simogatta meg az arcom, majd egy csókért hajolt le, amit meg is kapott.
-Mondtam. vigyorgott Emmett, mint egy tejbe tök.
-Mit?- kérdezték a többiek értetlenül.
-Ezt.- megfogtam Edward kezét, majd magam után húztam fel az emeletre. Mielőtt még felértünk volna, visszanéztem Emmetre vigyorogva, akinek tátva maradt a szája. Az ajtón amint beléptünk, letámadtam Edwardot, aki egyáltalán nem ellenkezett.
-Szeretlek.- mondtam két csók között.
-Én is. Nagyon. Mindennél jobban.
Miközben tovább faltuk egymást, az ingét kezdtem el gombolgatni, de amikor nem nagyon haladtam, egyszerűen letéptem róla az inget, ami több darabban ért földet. Az én felsőm is hasonló képen végezte, de cseppet sem bántam. Elhátráltunk a kanapéig, majd szépen lassan lefektetett rá. Csókokkal borította be a testemet. Egy gyors mozdulattal helyet cseréltünk, így én voltam felül. A nyakától egészen az alhasáig én is  ugyan úgy puszikkal borítottam be izmos testét, amikor valaki kopogott, és kivágódott az ajtó. Természetesen nem más, mint Emmett rontott be. Nem lehetett félre érteni az előbbi tevékenységünket, mikor felső nélkül, éppen egymáson fekszünk.
-Bocsi. Megzavartam valamit?- kérdezte ártatlanul.
-Á. De hogy is. Éppen sakkoztunk.- gúnyolódott Edward. Ezért még kapni fog Emmett.
-Öt perc múlva a ház előtt!- adtam ki a parancsot Emmettnek, aki rögtön vette a lapot.
-Erre vártam már mióta!- ujjongott nagy melák bátyám.

 

Motor az árúházból:

(nekem nagyon tetszik :D )