XXX. rész

Sziasztok!

Itt is van a harmincadik fejezet!

Remélem tetszeni fog nektek!

Köszönöm R.S., hogy felraktad az előző részeket!

Ezt a fejezetet neked küldeném!

Jó olvasást mindnekinek!

Puszy Chanel

-Na végre itt vagy!- méltatlankodott Alice.
-Mit szeretnél?- tértem a lényegre.
-Meg szeretnélek kérni, hogy segíts nekem.- nézett rám könyörgő szemekkel.
-Miben?- kicsit megkönnyebbültem, hogy nem történt semmi rossz dolog.
-Edwardnak szeretnék venni egy ajándékot, de csak a te fejedben nem tud olvasni.
-Mire föl szeretnél venni neki ajándékot?- lepődtem meg.
-Csak meg szeretném lepni valamivel.
-Persze, hogy segítek. Van valami konkrét elképzelésed?
-Természetesen van.-mosolygott Alice.- Egy zongorát szeretnék venni neki.
-És mikor?
-Majd valamelyik nap, de addig is óvatosan akkor a gondolatokkal, amikor gyakoroltok. És köszönöm.- ölelt meg.
-Nincs mit.- elindultunk a következő órára, ami matematika volt. Amikor beléptem a terembe Edward már bent ült, de egy csaj ült mellette, és dumált neki.
-És van barátnőd?- kérdezte a csajszi. Odamentem hozzájuk, majd megkocogtattam a vállát a csajnak, aki undorral nézett fel rám. Nem tudom, mit gondolhatott, de szerelmem keze az asztalon ökölbe szorult.
-Nem látod, hogy beszélgetünk?
-Már ne haragudj, de a helyemen ülsz.- mondtam nyugodt hangon.
-Már ne haragudj, de miért lenne a te helyed? Van egy a terem végében. Ott van a te helyed.
-Először is Ő az én barátom. Másodszor, neked lenne ott a helyed, hogy senki se lássa a letört körmödet, és a zsíros hajadat. De tudod mit? Majd akkor én keresek neked másik helyet, ha magadtól nem találsz!- néztem rá cseppet sem kedvesen. Már éppen fel akartam rángatni a székből, amikor felemelte a lapos hátsóját a székemről a kis csaj. Morgolódva hátra sétált az egyetlen egy üres helyre, én pedig leültem Edward mellé cseppet sem nyugodtan.
-Köszönöm.- ölelt volna meg, de leráztam a kezeit magamról.- Mi a baj cica?- nézett rám értetlenül Edward.
-Semmi.- válaszoltam elfordulva tőle, miközben egy ceruzát szorongattam, ami szépen lassan megadta magát, és apró darabokra hullott.
-Aha. Látom.
Az óra hátra levő részében hozzá se szóltunk a másikhoz. Nem tudom miért, de úgy felhúztam magam azon a csajon. Edward nem úgy tűnt, mint akit nagyon zavarná, hogy éppen próbálták felszedni. Az óra végét jelző csengőt vártam már a legjobban. Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem Edwardtól. De még nem most, majd később, ha lehiggadtam. Előtte viszont még jól kidühöngöm magam. Mikor megszólalt a csengő, én voltam az első, aki elhagyta a termet. Edward persze utánam jött, és próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a bajom, de nem sikerült neki. A többiek az udvaron voltak, így odamentem hozzájuk, mert nem rájuk voltam mérges, hanem az idióta testvérükre. Egyből látták, hogy valami nem stimmel.
-Mi történt?- kérdezte Rose.
-Nem áll velem szóba.- mondta Edward csalódottan.
-Valamivel nagyon felhúztad.- állapította meg Jasper.- Ilyen mérgesnek még senkit nem láttam, és éreztem.- torzult el az arca.
-Bocs. Inkább megyek.- kértem tőle bocsánatot, majd inkább a motorom felé vettem az irányt. Az is megfordult a fejemben, hogy apró darabokra töröm szét, de túlságosan is a szívemhez nőtt. Felpattantam rá a lehető legkecsesebben, miután a táskámat beraktam az ülés alá. A bukósisakkal nem törődtem, hisz nem tud nekem ártani semmi. Előbb teszek kárt én valamiben. Felbőgettem a motort- mire mindenki rám kapta a tekintetét- majd a lehető leggyorsabban elindultam, és meg sem álltam addig, amíg ki nem fogyott a tank. Még időben észrevettem, és meg tudtam állni egy benzinkútnál. A tankolás után még mindig nem voltam valami nyugodt. Hirtelen ötlettől vezérelve a Denali család felé indultam. Egész jóba lettem mindenkivel, főleg Kate-tel. Amikor odaértem mindenki otthon volt. Carmen és Elezar a nappaliban ültek, Irina és Kate pedig fent voltak a szobájukban.
-Hilary drágám! Mi járatban?- kérdezte Carmen miután megölelt.
-Kate itthon van?
-Fent a szobájában. Nyugodtan menj fel hozzá.
-Köszönöm.- felmentem az első emeletre, ott is a legutolsó szoba felé vettem az irányt. Bekopogtam, majd mikor Kate megengedte, hogy befáradjak a szobájába, bementem.
-Szia Hilary!- ugrott a nyakamba Kate.
-Szia!
-Miért jöttél? Ne érts félre, tudod, hogy neked mindig örülök, csak úgy tudtam, hogy mától iskolába fogtok járni.
-Iskolába is járunk, csak eljöttem.- vontam meg a vállam, miközben leültem mellé a kanapéra. Elmeséltem Kate-nek mindent, de rájöttem, hogy mindent én reagáltam túl. Gyorsan elköszöntem Katetől, és hazafelé vettem az irányt. Fel sem tűnt, hogy milyen sokáig voltam itt, pedig már elmúlt este tíz is. Gyorsan hazaértem. Begurultam a motorommal a garázsba, majd beléptem a nappaliba. Mindenki lent ült, és az érkezésemre felkapták a fejüket. Mindenki arcán egy megkönnyebbült mosoly jelent meg, kivéve Alice látszott egy kicsit szomorúnak. Edward is lent ült. Beszélni akartam vele, de nem mindenki előtt. Gondolatban üzentem neki, hogy menjünk fel, mert beszélni szeretnék vele. Egyáltalán nem könnyebbült meg, sőt még szomorúbb lett. A többiektől később kérek bocsánatot. Először Edwarddal szeretném tisztázni a dolgokat. Leültünk egymás mellé a kanapéra, s néhány percig csendben, vártuk, hogy valamelyikünk indítson. Nem tudtam, hogy mit mondjak.
-Mielőtt szakítunk, kérlek mondd el, hogy miért rohantál el ma?- a szám is tátva maradt. Most szakítani akar velem?!
-Te...most szakítani...akarsz?- kérdeztem kicsit akadozva. Felálltam a kanapéról, s fel-alá kezdtem járkálni a szobába.
-Én nem. Te akarsz velem.- én? Én nem akarok vele szakítani. Éppen, hogy bocsánatot akarok kérni tőle.
-Én nem akarok! Nagyon szeretlek, és bocsánatot akartam kérni, amiért olyan hülyén viselkedtem.- átszelte a kettőnk közötti távolságot, s a karjaiba zárt.
-Azt hittem, hogy szakítani akarsz velem!- ölelt meg szorosan.
-Bocsáss meg!- néztem a szemébe könyörgően.
-Nincs miért bocsánatot kérned.- végig simított az arcomon, majd csodálkozva nézte a kezét. Ránéztem a kezére, s valami folyadék szerűség volt rajta. Ha nem lennék vámpír, és nem lenne képtelenség azt mondanám, hogy könnyeztem.
-Az mi?- kérdeztem Edwardtól.
-Úgy néz ki, hogy könnyezel.- adott választ a kérdésemre úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-De az lehetetlen.
-Nem. Elezar azt mondta, hogy minden képességet át tudsz venni. De azt nem mondta, hogy csak vámpírokét.- még egy kicsit egymás karjaiban álltunk a szoba közepén, majd lementünk a többiekhez. Bocsánatot kértem mindenkitől, és szerencsére senki se haragudott rám. Inkább csak aggódtak.
-Felmegyek lezuhanyzok.- mondtam Edwardnak.
-Edy fiú nem tart veled?- kérdezte pimaszul Emmett.- Segítene megmosni a hátad.- vigyorgott kajánul.
-Hogy neked milyen jó ötleteid vannak Emmett. Milyen jó hogy mondtad. Köszönöm Emmett.- mosolyogtam rá, Emmettnek a vigyor szüntelenül az arcán volt, a többiek pedig próbálták visszafogni a nevetésüket. Több kevesebb sikerrel. Megfogtam Edward kezét, és az emelet felé kezdtem húzni.

Nem sok kedvem volt menni iskolába, de azt mondták, hogy muszáj. Felöltöztünk Edwarddal, majd mentünk is le a többiekhez, akik már indulásra készen álltak a garázsban. A motorozáshoz nem volt hangulatom, így autóval mentünk, Edward Volvojával.
-Vezethetek?- kérdeztem boci szemekkel.
-Igen, de csak óvatosan! Vigyázz az én szemem fényére!- simított végig az autóján szerelmem.
-Szóval ő a te szemed fénye. Én ki vagyok neked?- kérdeztem csípőre tett kézzel, és felvont szemöldökkel.
-Ez egyszerű. Te vagy nekem a lét, a tudat, az élet, a mindenség.
-Hogy ez milyen nyálas!- fintorgott Emmett.- Mindjárt hányok!
-Fogd már be!- adott neki egy nyaklevest Rosalie. Az arcomon éreztem, ahogy pár könnycsepp legördül, majd halk puffanással földet érnek. Közelebb léptem Edwardhoz, majd szorosan magamhoz öleltem, miután megcsókoltam. Ebbe a csókba minden érzésemet belesűrítettem. A szerelmet, a vágyat, a féltést, a mindenséget.
-Nem szívesen szakítom meg ezt a pillanatot, de iskolába kell mennünk.- mondta Alice. Elengedtem Edwardot, majd indultunk volna, ha a többiek is megmozdultak volna, de csak engem bámultak mindannyian.