XXV. rész

Sziasztok!
Nem tudom, hogy mi történt, de meghoztam a következő részt! xD
Ilyen gyorsan még nem írtam.
Remélem tetszeni fog nektek, és nem csaptam össze!
Jó olvasást!
Puszy Chanel



Hilary szemszöge

Mikor kinyitottam a szemem, egy raktárféleségben találtam magam, egy székhez hozzákötözve. Éreztem a kötelet, a kezemen, és a lábamon. A fejem, és az arcom szörnyen sajgott, gondolom a sok pia, és a pofon miatt. Körbe néztem a raktárban, a fogva tartóm után kutatva. Nem kellett sokáig keresnem, mert tőlem nem messze ült egy széken.
-Mikor fogsz megölni?- törtem meg a csöndet.
-Ki mondta, hogy meg foglak ölni?- húzta fel a szemöldökét.
-Miért ne tennéd?
-Lehet, hogy meg foglak ölni, de lehet, hogy csak átváltoztatlak. Biztos gyönyörű vámpírnő lennél.- kacsintott rám. A gyomrom korogni kezdett olyan hangosan, hogy szerintem azt egész London hallotta.
-Éhes vagy?- kérdezte kedvesen.
-Egy kicsit.- odasétált hozzám egy pohárral a kezében. Felém nyújtotta a poharat, de nem tudtam elvenni, mert a kezem meg volt kötözve.
-Így nem fog menni.- ráztam meg a kezem a hátam mögött.
-Kioldozlak, de szökéssel eszedbe ne jusson próbálkozni, mert úgyis elkaplak.- bólintottam, majd a hátam mögé sétált, és kioldozta a kezem. Ideadta a poharat, ami a kezébe volt, s akkor láttam, hogy valami piros van benne.
-Gondolom ez nem vadmálna.- néztem rá egy fintorral a fogva tartómra.
-Ne finnyáskodj, mert csak ez van. Dönthetsz, hogy vagy szomjan halsz, vagy megiszod a vért.
-Hogy hívnak?
-Miért fontos az?
-Csak tudni szeretném.
-Zack. És téged, hogy hívnak?
-Hilary.
-Szép neved van.- a kötél nagyon szorította a lábam, így lehajoltam, hogy kibontsam. Zack úgy nézett, mint aki indulásra készen van, ha szökni próbálnék. Nem tudom, hogy mióta lehetek itt, de abban biztos voltam, hogy körülbelül nyolc óra hosszát már itt töltöttem, mert kint már világos volt. Zack órákig meg se mozdult, és nem is beszélt. Már nagyon szomjas voltam, és éhes is, de valahogy nem vérre. Mikor már nem bírtam tovább, erőt vettem magamon, és a kezembe vettem a poharat. Egy kicsit már alvadt volt a vér, de becsuktam a szemem, és úgy próbáltam meg inni. Ittam egy kortyot, és rájöttem, hogy nem is annyira szörnyű. Szépen lassan az egész pohárral megittam, aminek az lett a következménye, hogy nagyon ki kellett mennem.
-Ki kell mennem.- néztem rá könyörgően Zack-re, akinek beletelt egy kis időbe, amíg leesett neki, hogy miről beszélek.
-Nem tudod visszatartani?
-Nem.
-Gyere.- jött oda mellém. Megfogta a karom, és szinte felrángatott a székről. Maga után vonszolt a raktár végébe, ahol volt egy ajtó. Kinyitotta az ajtót, és megpillantottam egy WC-t. Sose gondoltam volna, hogy egy raktárban van toalett. Szerencsére nem jött be velem Zack, de szólt, hogy ne tartson sokáig, mielőtt becsukta az ajtót. Miután végeztem, visszamentem Zackhez, aki feszülten járkált, fel-le.
-Mi történt?- kérdeztem félénken.
-Sajnálom.- jött oda hozzám.
-Mit?- kezdtem félni.
-Ezt.- húzott közelebb magához, majd megharapott ugyan ott, ahol a barátja is. Egy hatalmas sikoly hagyta el a számat, mikor égni kezdtem. A fájdalom elviselhetetlen volt, de elhatároztam, hogy nem okozok örömet Zacknek azzal, hogy látja, ha szenvedek.
-Miért?- kérdeztem hörögve. A testem egyre jobban égett, és folyamatosan csak rosszabb lett. Egy hatalmas durranást hallottam, majd megpillantottam életem szerelmét. Ez biztos a mennyország.
-Hilary hallasz?- szólongatott egy gyönyörű hang, de nem néztem fel, hogy ki az, mert akkor le kellett volna vennem a szemem az angyalomról. Az angyalom rávetette magát Zackre, és darabokra tépte. Egy angyal nem lenne képes ilyenre. Lehet, hogy ez a valóság?! A fájdalom már elviselhetetlen volt, de nem akartam kimutatni az angyalom előtt, hogy milyen gyenge vagyok. Elővett egy öngyújtót, és meggyújtotta Zack maradványait. Az angyalom felém sétált, s szomorúan esett térdre előttem.
-Ki kell szívni a mérget!- hajolt fölém.
-Már késő.- sóhajtott egy lány, aki nagyon ismerősnek tűnt, de engem nem foglalkoztatott más, csak az angyalom.- Meg fog történni. Láttam. Edward el kell mennünk innen, különben mi is elégünk!- nagyon fájt, égett mindenem, és már nem bírtam tovább. Egy hatalmas sikoly hagyta el a szám. Az egyik pillanatban még a raktár tetejét láttam, a másikban pedig már a felhős égboltot, majd egy autó belsejét. A tűz tovább tombolt bennem, de nem akartam fájdalmat okozni az angyalomnak. Egyre erősebben ostromoltak a lángok, és egyre kevesebb erőt éreztem magamban ahhoz, hogy visszatartsam a sikolyom. A szemem becsuktam, hogy ne keljen látnom az angyalom szomorú arcát.
-Alice most mit tegyünk?- kérdezte kétségbe esve.- Így nem tudunk visszamenni Forksba.
-Felhívom Carlisle-t.

3 nap múlva

Amikor kinyitottam a szemem, minden apró porszemet láttam. Mindent hallottam, minden apró lépést, minden lélegzetvételt. Sokkal erősebbnek éreztem magam, és már nem égetett, és rángatózott a testem.
-Kicsim!- simított végig Edward az arcomon. Most nem éreztem hidegnek a kezét, sőt inkább melegnek. Az arcát teljesen más szemmel láttam. Most még gyönyörűbb volt. - Jól vagy? Nem vagy éhes?
-Jól vagyok, és nem vagyok éhes.- ültem fel az ágyon. Ágyon? Körbenéztem a szobában, ami számomra teljesen ismeretlen volt.
-Vettél már levegőt?- vettem-e levegőt? Ez meg milyen kérdés? Bár ha jobban belegondolok, még nem vettem levegőt.
-Nem.- ráztam meg a fejem. Vettem egy mély levegőt. A torkomon egy égő, maró érzés futott végig. A kezem automatikusan odakaptam.
-Gyere.- nyújtotta a kezét. A szobából, amikor kiléptünk egy kisebb nappaliban találtuk magunkat, ahol mindenki ott volt. Az egész Cullen család. Mindannyian kiguvadt szemekkel néztek. Azt hiszem, ha ember lennék elpirultam volna. De már nem ember vagyok, hanem vámpír. Alice volt az első, aki felugrott, és oda szökdelt felém. Egyből a nyakamba vetette magát. Mikor magamhoz öleltem, egy kicsit felszisszent.
-Mi a baj?- rögtön el is engedtem.
-Csak egy kicsit megszorítottál.
-Bocsi.- hajtottam le a fejem.
-Semmi baj.- mikor levegőt vettem, megint égni kezdett a torkom. A kezem ismét odakaptam.
-Gyere vadászni, azután pedig beszélgetünk.- húzott ki az ajtón Edward.
-Várjatok!- szólt utánunk Emmett.- Én is megyek!
-És mi is!- indult el Alice is, a többiekkel a nyomában. Ahogy kiléptünk az ajtón egy erdő tárult elénk.
-Mit érzel?- kérdezte Edward. Becsuktam a szemem, mélyet szippantottam a levegőből, és koncentráltam. Többféle illatot éreztem. Északról szarvast, aminek nem volt annyira ínycsiklandó az illata. Keletről, pedig oroszlánt.
-Északon szarvast, keleten pedig oroszlánt.
-Nagyon jó.- dicsért meg Carlisle és Esme, Edward pedig elismerően bólogatott.
-Melyiket szeretnéd?- kérdezte Edward.
-Az oroszlánt.- válaszoltam határozottan.
-Akkor menjünk.- Keletnek indultunk, amerre éreztem az oroszlánt. Fantasztikus érzés volt a fák között suhanni, Edward mellett. A többiek kicsit lemaradtak tőlünk, de hallottam, hogy nem messze vannak tőlünk. Az oroszlán illata közeledett felénk. Pár méterre megálltam tőlük, de nem voltam képes bevárni a többieket. Kiugrottam a fák közül, s egyenesen a hatalmas állatra vetettem magam. Nem gondolkodtam, az ösztöneim vezéreltek. Mikor végeztem szerencsétlen állattal, akkor vettem észre, hogy az egész család engem néz.
-Nagyon szörnyű volt?- kérdeztem szemlesütve.
-Viccelsz? Fantasztikus voltál!- mondta Emmett.
-Még sose láttam egy újszülöttet így vadászni. Nagyon ügyes vagy!- dicsért meg Carlisle. Edwardra néztem, aki ma már sokadjára elismerően bólogatott.
Amikor indultunk vissza egy illat csapta meg az orromat. Embervér.