A series of mistakes- 5. fejezet

Sziasztok!
Ígéretemhez híven, meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog nektek!
Nagyon sokat alakítgattam rajta, és nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre!
Holnap lesz egy éves a blog, és a játékkal kapcsolatosan is lesznek felrakva még információk!
Jó olvasást kívánok mindenkinek, és arra szeretnélek megkérni titeket, ha komit nem is írtok, de a lap alján a vélemények közül valamelyiket pipáljátok be! Nekem az is nagyon sokat jelentene!
Puszy Chanel



Edward szemszög

Amikor megláttam, hogy megölelik egymást, a düh szétáradt a testemben. -Nyugalom. A szemem előtt úgyse csalna meg.- próbáltam megnyugtatni magam, kevés sikerrel. Miután Hil elindult fel a szobába, rögtön utána mentem, hogy számon kérjem. Lehet, hogy csak magamat égetem le, de tudnom kell, hogy van-e valami közöttük, vagy esetleg volt-e.
-Nicolas a fiad.- közölte velem némi habozás után.
-Tessék?- néztem rá értetlenül.- Az lehetetlen.- ráztam a fejem. Hogy lehetne a fiam? Az teljesen lehetetlen. Vámpír vagyok az isten szerelméért! A vámpíroknak nem lehet gyerekük. Mégis hogy? Én ezt az egészet nem értem. - Miért nem mondtad el?- kérdeztem pár perccel később.- Jogom lett volna hozzá, hogy tudjam!- emeltem fel a hangom, a kelleténél kicsit jobban.- Ezt komolyan nem tudom elhinni!- csattantam fel.- Miért nem mondtad el?- néztem rá fájdalmasan. A dühtől, majd fel robbantam. Felálltam a kanapéról, és közelíteni kezdtem felé.- Válaszolj!- kiabáltam vele.- Nem hallod?!- emeltem fel ismét a hangom. Miért nem mondta el, hogy van egy fiam?! Kiabálni kezdtem vele, majd akkor tértem észhez, amikor már megütöttem, és a földön feküdt. Óvatosan felemeltem a földről, és az ágyra raktam. Még sose ütöttem meg egy nőt sem, és kimondhatatlanul sajnálom, hogy épp azt a nőt ütöttem meg, akit az életemnél jobban szeretek. -Ne haragudj. Nem akartalak megütni.- simítottam végig a kezem ott, ahol megütöttem.- Megtennéd, hogy beavatsz a részletekbe, és nem csak annyit árulsz el, hogy Nicolas a fiam?
-Meg tudsz nekem bocsátani?- kérdezte reménykedve, miután elmesélte, hogy mi hogyan is történt. Nagyon szeretem, de ez nekem most nagyon sok. Miután kértem tőle egy kis időt, elindult az ajtó felé, elsuttogta azt az egy szót, ami minden helyzetben felvirágoztatta a szívemet. Bármennyire is szeretném, nem tudom ezt lenyelni. Ez már nagyon sok nekem. Halkan belopództam Nicolas szobájába, és leültem a fotelbe, ami a kanapéval szemben volt. Még mindig nem hiszem el, hogy a fiam Nick. Ilyen nem lehet. Csak egy valaki tud nekem segíteni, és az nem más, mint Carlisle. Ő tudja egyedül megmondani, hogy ilyesmi megtörténhetett-e vagy sem. Halkan kimentem a szobából, nehogy felébredjen, majd Carlilse irodájába mentem, ahonnan a gondolatait hallottam.
-Szabad.- válaszolt, miután bekopogtam.- Miben segíthetek?- kérdezte, amikor beléptem a szobába, és leültem az egyik fotelbe. Ezt a szobát kivételesen nem Alice rendezte be, hanem maga Carlilse. A rengeteg könyv, kategorizálva van, és megvan mindnek a pontos helye. Az egyik falon képek vannak felfüggesztve. A családunk tagjai. A velem szemben lévő képre pillantottam, amin Hilary van. A mai napig nem tudja, hogy meg lett örökítve egy festményen, ami az én ötletem volt.
-Meg szeretnék kérdezni tőled valamit.- fordítottam el a tekintetem a képről.
-Hallgatlak.-ült le a másik fotelbe, ami velem szembe volt.
-Van egy fiam.- vágtam egyből a közepébe.
-Nicolas?- meg sem lepődött rajta, hogy van egy fiam. Lehet, hogy mindenki tudott róla, csak én nem?!
-Honnan...?
-Nagyon csodálom, hogy nem vetted észre fiam, hisz Nicolas kiköpött olyan, mint te. Nagyon hasonlítotok egymásra, és nagyon gyanús volt. Gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy Hilary képessége miatt történhetett minden.
-Akkor azt mondod, hogy lehet, hogy az én fiam Nicolas?- kérdeztem meg a biztonság kedvéért, pedig biztos voltam már benne én is.
-Biztos vagyok benne.- bólintott határozottam Carlisle.
-Köszönöm a segítséged.- álltam fel a fotelből, és az ajtó felé indultam.
-Nincs mit fiam.- állt fel ő is, majd az asztalához ment, és tovább folytatta a munkáját.
A lábam automatikusan Nicolas szobájába vitt. Halkan beléptem a szobába, és a kanapéhoz sétáltam, hogy felébresszem.
-Jó reggelt.- nézett rám, miután felébredt.
-Neked is.- mosolyogtam rá. Kicsit furcsán nézett rám. Biztos nem engem várt, hanem Hilaryt.
-Készülődj, mert hamarosan indulunk fiam.- mondtam ki azt az egy szót, amiről azt gondoltam, hogy sose fog bekövetkezni.
-Tudod?- nézett rám hatalmas szemekkel.
-Igen.- bólintottam egy aprót, majd az ajtó felé indultam. Lementem a nappaliba, ahol több értetlen szempárral is összetalálkoztam. A konyhába mentem, ahol Esme éppen reggelit készített Nicknek. Szívesen segítettem volna neki, de a rántottán kívül nem tudok semmit elkészíteni. Leültem a pulthoz, és néztem, ahogy a reggelit készítette.
-Esme kérdezhetek valamit?- kérdeztem bizonytalanul.
-Persze.- mosolygott most is, mint mindig barátságosan.
-Te is tudtad?- nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, amiből arra következtettem, hogy ő is tudta. Idegesen leugrottam a székről, és a nappaliba mentem, ahol mindenki ott volt, kivéve Carlislet, aki dolgozni ment, és Nicolast aki fent volt a szobájában.
-Rajtam kívül mindenki tudta?- kérdeztem kicsit idegesen.
-Csak én tudtam.- nézett rám félénken Alice.
-Edward nyugodj meg, és mond el, hogy mi történt.- kért meg Jasper, de mintha meg se hallottam volna, Alice-hez fordultam.
-Miért nem mondtad el?
-Sajnálom, de nem nekem kellett elmondanom.- állt fel a kanapéról, és elindult felém, de mielőtt hozzám ért volna, megtorpant.
-Semmi baj. Igazad van.- öleltem magamhoz, amikor végig gondoltam mindent.
-Nem akarom megszakítani ezt a pillanatot, de elmondaná valaki nekünk is, hogy mi a franc folyik itt?!- háborodott fel Emmett.
-Nicolas a fiam.- vágtam bele a közepébe.
-Tessék?- ismét döbbenten néztek rám, ahogy ma már többször is.
-Jól hallottátok, de most inkább hagyjatok. Megnézem hogy áll Nicolas.- indultam el az emelet felé.
-Szabad.- hallottam meg a hangját belülről, miután bekopogtam.
-Hogy állsz?- kérdeztem, amikor beléptem az ajtón.- Még nem öltöztél fel?- kérdeztem döbbenten.
-Hol van anya?- nézett rám félénken.
-Nem tudom. -ültem le mellé a kanapéra.
-Haragszol anyára?
-Ez bonyolult.
-Amióta az eszemet tudom, arra vágytam, hogy megismerhessem az apámat, és egy szép család legyünk, már amennyire ez lehetséges a vámpíroknál. Tudom, hogy rosszul tette anya, hogy nem mondta el, hogy a fiad vagyok, de nagyon szeret téged. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, de szeretnélek egy kicsit jobban megismerni. Anya sokat mesélt rólad, és biztos vagyok benne, hogy minden igaz volt.
-Nem akarok zavarni, de ideje lenne indulni, mert elkésünk.- üzent gondolatban Alice.
-Honnan veszed, hogy nem szeretlek? Szeretlek, csak féltékeny voltam. Természetesen én is szeretnélek jobban megismerni, de most indulnunk kell a suliba. És még fel se öltöztél. Pattanj fel, és keressünk valami ruhát. Bementünk a gardróbba, és az első ruhát ami a kezünkbe akadt levettük a polcról.

Hilary szemszög


-Nicolas a fiad.- hajtottam le a fejem, mert nem mertem a szemébe nézni.
-Tessék?- nézett rám értetlenül.- Az lehetetlen.- rázta a fejét.- Miért nem mondtad el?- kérdezte pár perccel később.- Jogom lett volna hozzá, hogy tudjam!- emelte fel a hangját.- Ezt komolyan nem tudom elhinni!- csattant fel.- Miért nem mondtad el?- kérdezte meg újra, de most idegesebben. Felállt a kanapéról, és felém kezdett közelíteni.- Válaszolj!- kiabált velem. Megérdemlem, hogy kiabáljon velem, de akkor is nagyon fáj.- Nem hallod?!- emelte fel ismét a hangját. Mikor nem válaszoltam, egy ütést éreztem az arcomon, melynek a lendületétől a földre estem. Egy pillanatra mintha megenyhült volna a tekintete, és felkapart a földről, majd az ágyra rakott.- Ne haragudj. Nem akartalak megütni.- simította végig a kezét ott, ahol megütött.- Megtennéd, hogy beavatsz a részletekbe, és nem csak annyit árulsz el, hogy Nicolas a fiam?- kérdezte kicsit ingerülten. Nagy levegőt vettem, és mesélni kezdtem.
-Tíz évvel ezelőtt, amikor elszöktem, még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Éppen Olaszországba tartottam, amikor feltűnt, hogy furcsa dolgok történnek velem. Amikor beálltam a Volturihoz, később elkezdett nőni a hasam. Mielőtt megszületett Nicolas, ott hagytam a Volturit, és egy olyan helyre költöztem, ahol senkivel nem találkozhattam. Egy erdőben bújtam meg. Beszélni akartam Carlisle-al, de nem mertem megkeresni, mert szégyelltem magam. Miután megszületett Nicolas, fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Nem tudtam senkitől segítséget kérni, hisz még én se voltam tisztába vele, hogy mi történt. Nick napról napra egyre nagyobb lett, és egyre nehezebb volt vele, hisz vért is iszik, és eltartott egy ideig, amíg megtanulta uralni a szomját. Hihetetlen gyorsasággal fejlődött, hisz még csak tíz éves, de már tizenhét-nyolc évesnek néz ki.
-Miért nem mondtad el?- kérdezte megtörten.
-Mert féltem. Féltem, hogy ki fogsz dobni, és nem kellek neked. Meg tudsz nekem bocsátani?- reménykedtem benne, hogy a válasza igen lesz, de a tekintete mást sugallt felém.
-Gondolkodnom kell.
-Értem. Én most akkor megyek.- álltam fel az ágyról. - Szeretlek.- suttogtam, de tudom, hogy meghallotta. Amikor kiléptem az ajtón, Nicolas szobájába mentem. Édesen aludt, és nem tudtam, hogy mit csináljak.
-Nyugodtan maradhat, és te is ha szeretnél maradni.- hallottam meg Alice hangját a hátam mögül.
-Köszönöm, de én inkább mennék. Nick tényleg maradhat?- fordultam meg, hogy szembe legyek Alice-szel.
-Persze.- válaszolta boldogan, de mégis ellenségesen.
-Meg fog bocsátani egyszer?- kérdeztem meg, de nem válaszolt, ezért megpróbáltam a gondolataiban kutakodni, de természetesen másra gondolt, hogy ne tudjak meg semmit. Adtam egy puszit Nicolasnak, majd kimentem a szobából, le a nappaliba, ahol felvettem a kabátom, és a több értetlen tekintettel nem foglalkozva kimentem a garázsba, ahol az autóm volt. Miután beültem elindultam, de fogalmam se volt, hogy hova. Csak mentem. Most eszem ágában se volt elszökni a világ másik végére, csak egy kicsit ki kell szellőztetnem a fejem. Pár órával később, mikor már világosodott, haza indultam. Mikor hazaértem, felvánszorogtam az emeletre, és az ablakpárkányra ültem, és néztem az erdőt. Néha fel-fel bukkant pár állat, de nem sűrűn. Órákig néztem ki a fejemből, amikor valaki megérintette a vállamat. A szívem, ha dobogott volna, biztos szörnyet haltam volna.